Régi korok híres ügyészei
EDVI ILLÉS KÁROLY
Nánási László PhD: Emlékezés Edvi Illés Károlyra (1842-1919), a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjára
Edvi Illés Károly elérhető írásai
Dr. Szendrei Géza
Híres emberek, régi ügyészek: Edvi Illés Károly
A XX. század elején alapította, szerkesztette a Jogállam című folyóiratot. Kommentárjaiból jogásznemzedékek tanulhatták meg, hogy mi az igazságszolgáltatás hivatása. A XIX. század utolsó harmadában ügyészként részese volt az igazságszolgáltatásnak, amely az 1867-es kiegyezés után felszámolni igyekezett a korabeli szervezett bűnözést.
Edvi Illés Károly 1860-ban az alkotmányos alapok visszaállítására kiadott Októberi Diploma idején 18 éves. Az 1847-es közjogi állapotokra visszahelyezett - de még az osztrák birodalomba beolvasztott - országban egyetemi joghallgató.
Az 1864-ben elvégzett egyetem után jogtanító, majd az ügyvédi vizsgája letételét követően 1867-től 1871-ig vármegyei tiszti ügyész, 1872-től 1883-ig királyi ügyész. Ügyészi pályafutásának szembetegsége vetett véget.
Tiszti ügyészként az 1869 őszétől Szegedre delegált pesti, majd az azt felváltó aradi törvényszéken képviselte a vádat kora legveszélyesebb köztörvényes bűnügyeiben. E bűnügyek felderítése egy sikeres királyi biztos, Ráday Gedeon nevéhez fűződik, aki az 1867-es Andrássy-kormány belügyi osztálytanácsosaként a rendőri osztály vezetője volt.
Gróf Andrássy Gyula miniszterelnök az ország gazdasági állapota rendbetétele egyik sarkkövének tekintette a nagybűnözés visszaszorítását.
1867-1869 között az alföldi rablóbandák főleg Kecskemét, Szeged, Szabadka, Arad, Csanád környékén szerveződtek. Házról házra járva egész községeket kiraboltak, méneseket, gulyákat, nyájakat elhajtottak, az ellenálló őrzőket (csikósokat, gulyásokat, juhászokat) megölték. Város, község, tanyavilág a rettegés vidéke volt.
A postákat kifosztották, a pénzszállítmányokat elrabolták, a vasúton utazókat sínfelszedéssel meg állították, végigrabolták.
Ha egy-egy bűnözőt elkaptak a bűnüldöző szervek, és az „illetőnek hozzátartozója hazulról ment a csendbiztoshoz vagy a tiszti ügyészhez, az elfogott csakhamar visszanyerte szabadságát. A megvesztegetés napirenden volt.”
Edvi Illés Károly jellemzése e korról: „… ahol az államélet folytonos változásnak van kitéve ... ott gombamódra teremnek s a közhatalommal sikeresen dacolnak a rablóvezérek és rablóbandák, szóval egész nagyságában létrejön, mint állam az államban a rablóvilág”.1
Erre a világra mondott nemet gróf Andrássy Gyula miniszterelnök.
A belügyminiszter 1869 augusztusában gróf Ráday Gedeont az Alsó-Tiszavidék királyi biztosává nevezte ki, mivel a közbiztonság helyreállítására a vármegyei törvényes hatalom már erőtlennek bizonyult. Ráday tudta, hogy a nehéz feladat elvégzéséhez határozott jellemű emberek kellenek.
Beépítette embereit a betyárvilágba, de a pandúrokat, a vármegyei vezetőket, sőt a bírák megbízhatóságát is ellenőriztette. Megválogatta a maga ügyészeit is. Így esett választása két pesti vármegyei ügyészre: a csupa tűz, csupa bátorság, de kissé szeles modorú Kormos Bélára, és a mélyen látó higgadt, alapos, kisugárzó egyéniségű Edvi Illés Károlyra.
A királyi biztos az ósdi szegedi várat bőséges pénzkeretből erős, speciális fogdákká, kihallgató, tárgyaló termekké alakíttatta át. Idegen ajkú katonaságot vezényeltetett oda, hogy az őrzők és a rabok ne értsék egymás nyelvét.
Alapos személyi, tárgyi feltételek megteremtése után kezdődtek el az őrizetbe vételek. 20-30 éve elkövetett bűnökért is felelni kellett. A nyomozóhatóság durva testi és lelki módszereket alkalmazott a durva és torzlelkű gyanúsítottakkal - de nem kizárt, hogy ártatlanokkal - szemben is. A vizsgálat szálai a pusztáktól, csárdáktól az úri házakig, sőt a miniszteri székig is elvezettek. Edvi Illés Károly erről a következőket írta.
„Közel három év alatt a befogattak száma elérte a 2000 főt…, Ha a vallomás vagy a beismerés megtörtént, a vádlottat vitték a várban működő törvényszék elé, hogy vallomását, beismerését ott hitelesítsék... amelyre a tiszti ügyész a hitelesítő záradékot rávezette. Ennek megtörténte után a vádlott magánzárkába került, s vallomása visszavonására már nemigen volt alkalma”.2
E kor rablóvezére Rózsa Sándor. Felőle Edvi Illés Károlyt idézem:
„… Rózsa Sándor, kit az ötvenes évek vége felé életfogytig tartó börtönre ítéltek ... 1868. évi április 10-én kegyelmet nyert …
Miután csendbiztos nem lehetett, rablóvá lett. Nem is volt ez olyan nagy különbség abban az időben.. A sejtelmes rablóvilág leleplezésére ... leleményesség, ész és ravaszság szükséges. Ráday ehhez is megtalálta a maga emberét...”
„Hogy a vérengző rabokat nem a modern bűnvádi eljárás szabályai szerint vallatták, ez kétségtelen, de hogy a siker kulcsa nem a kínvallatás és erőszakoskodás volt: erről személyes tapasztalataim vannak ... a szálak már oly rétegekbe vezettek, amelyeket felső körökben nem véltek célszerűnek megbolygatni. Egyszerre felhangzott a jelszó, hogy be kell szüntetni a királyi bizottság és a delegált törvényszék működését.
Ráday és személyzete már 1873. elején kivonult a szegedi várból... A befejezetlen ügyek tehát az azokban érdekelt foglyokkal együtt az illetékes bíróságokhoz kerültek”.3
A királyi biztos Ráday Gedeon 4 éves működése idején a vádat Edvi Illés Károly képviselte.
A kirendelt bíróság ítéletei 10-20 évi, illetve életfogytig tartó börtönbüntetést, esetenként kötél általi halált tartalmaztak, de senkit sem végeztek ki.
A királyi biztos működése helyreállította a közbiztonságot. „Háznak, lónak és betyárnak sem
kell külön őr”.4
A büntetőperek csúcsa a Rózsa Sándor és társai elleni per volt.
Edvi Illés Károly négy ügyvéddel állt szemben.
Az 1872. december 24-én elmondott vádbeszéde szerint „az emberi szenvedélyek elfajulásának legkülönbözőbb árnyalatai, három évtized sötét bűneinek legváltozatosabb fajai egybeolvadva alkotják azon képet, melyeket az itt jelenlévő vádlottak személyei és bűnei képviselnek.
Társadalmi bajok és rossz lelkűség képezik azon indulatokat, melyek a képet létrehozták...
Patriarchális társaság, az abszolutizmus alatt nyögő nép bűnelősegítő, bűnpártoló hajlama, zilált rendőri viszonyok voltak tehát azon társadalmi bajok és tényezők, melyeket vádlottak rosszlelkűsége a különböző időkben felhasznált, a békés polgárok kifosztására kizsákmányolt ... ki míg az éj sötétjében rabolt, nappal a békés polgárok közé elegyedett ... a sötétség leple alatt váltak tolvajokká, majd rablókká, rablógyilkosokká...
Rózsa Sándor már annyira belerögzült bűneibe, hogy javulását s azt, hogy kiszabadulva valaha a polgárságnak hasznos tagja lehetne, teljesen kétségbe kell vonnom, mert vajon javulás várható-e attól, ki rablásaival - mint a tárgyaláson történt - még dicsekszik, ahelyett, hogy azokat szégyenlené... A bűnök állandó ösvényével állandóan felhagyni nem bír, se nem akar.
S ezen indokok alapján nekem kérnem kell, hogy Rózsa Sándor a büntetések legnagyobbikával, életének elvesztésével lakoltassék”.5
Az első fokú ítélettel halálra, másodfokon életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Rózsa Sándor a szamosújvári börtönben harisnyakötéssel fejezte be életét.
A minden korban jelenlévő gonosz emberi ösztönökön kívül mi lehetett az 1850-es, 60-as, 70-es évek bűnözési hullámhegyének kiváltója?
Az 1848-as jobbágyfelszabadítás után - az ésszerűbb és korszerűbb gazdálkodás nyomán - feleslegessé vált a munkáskéz egy része. Létrejött egy jelentős munkanélküli tömeg, amely nem tudott már megélni a környezetében.
Az akkori élet létminimuma alatt folyamatosan nélkülözött és bűnözött. Erre volt válasz a kemény kormányzás büntetőpolitikája. Edvi Illés Károly szavaival „Fájdalmas operáció volt a nemzet testén, de szükség volt rá.”6
Ez volt Edvi Illés Károly pályára lépő ügyész első nagy műve. 1873 után Edvi Illés Károly az ügyészi feladatok ellátása mellett energiáit a jogirodalomban, jogi szaklap szerkesztésében, szakkönyvek írásában érvényesítette.
Werbőczy István Hármaskönyvét követően hazánk egyik kiemelkedő jogalkotása a Csemegi-kódex néven ismert, a büntető törvénykönyvről szóló 1878. évi V. törvény, amelynek előkészítésében részt vett Edvi Illés Károly is.
Erről Csemegit idézem: „hozzám egy nagyobb terjedelmű dolgozatot nyújtott be, amely arról tanúskodott, hogy a nevezett királyi ügyész ... aránylag rövid idő alatt nagymérvű tudományos tanulmányokat végzett”.7
Értekezéseit az ügyészi pályára lépése óta ontotta. 1867-től 52 éven át számtalan tudományos cikke jelent meg, amelyeknek még nincs teljes összesítése. Máig érvényes mondanivalót olvashatunk tőle a Jogtudományi Hetilapban, a Magyar lgazságügyben, a Magyar Jogászegylet évkönyveiben, a Büntető Jog Tárában, a Jogállamban, a Bűnügyi Szemlében, a Jogtudományi Közlönyben és rangos napilapokban, pl. a Budapesti Hírlapban.
(100-130 éve a napilapok is tartalmaztak igényesen, de a köz nyelvén megírt jogi tárgyú cikkeket. A köznyelv mára már a jogirodalomban rangját vesztette, a napilapokat pedig ritkán érdeklik a jogászok szakmai gondolatai.)
Edvi Illés Károly cikkeinek már a címei mutatják a dolgok érzékeny meglátását, írói szókimondását:
pl. A rendőrség szennyese, A gyorskezű miniszter, Miniszteri önkény, Politika az igazságszolgáltatásban, Igazságügyi vita, Önkény és törvény, Független királyi ügyészség, Törvényjavaslat a sajtóról, Sajtóvétségek, A mentelmi jog határai, A büntetőtörvény hézagai.
Jogalkalmazási gyakorlata és elméleti tudása által alkotott könyvei tartalmazzák jogtudósi munkásságát. Legfontosabb művei: A bűntettekről, vétségekről és kihágásokról szóló magyar büntető törvénykönyvek magyarázata, A magyar büntető törvények zsebkönyve, A magyar anyagi büntető törvények és a sajtótörvény, A bűnvádi perrendtartás magyarázata, A bűnvádi perrendtartás zsebkönyve, A rendőri büntetőbíráskodás zsebkönyve.
Tudományos munkássága elismeréseként a Magyar Tudomány Akadémia 1895-ben tagjává választotta.
Az éles szemű ügyész látása az 1870-es évek végétől fokozatosan homályosult, 1883-ra Edvi Illés Károly megvakult. Ügyészi hivatását kénytelen volt abbahagyni, de szellemisége nem veszett el a magyar jogrend számára. Nyugdíjas királyi ügyészként mint ügyvéd folytatta tevékenységét. Sokkal tovább volt ügyvéd, mint ügyész, könyveiben mégis a szerző helyén nyugdíjas királyi ügyészként nevezte meg magát. Haláláig a hivatás elkötelezettje volt. Ügyvédként is hatott a környezetére. A tárgyalóterembe bizalmi embere kísérte, és ültette le az ügyvéd asztalához. Az elhangzottakat pontosan megjegyezte, ez jellemezte kérdéseit, visszahivatkozásait. Védőbeszédeiben utolérhetetlen világossággal adta elő a tényállást, építette fel a minősítést. Nem törekedett mindenáron a védence felmentetésére.
Átérezte, hogy ügyvédként is az igazságszolgáltatás eredményességéért dolgozik, miként az ügyész, a bíró. Áhítatos csend kísérte szavait.
Az Ügyészek Lapja olvasói 8 éven át olvashatták a híres emberek, régi ügyészek cím alatti soraimat, abban a nagy jellemek felidézett szavait.
14 ügyészről írtam abban a hitben, hogy apró munkám nem felesleges.
Csak véletlen, hogy az 1619-ben elhunyt Kitonich János jogügyi igazgatótól az 1919-ben elhalálozott Edvi Illés Károlyig 300 év volt, amit végigkutattam. E sorozat végére értem. Voltak olyan emberek is, akik segítettek. Köszönet érte. Majd mások jobban folytatják e munkát. Szükség van rá. Az emlékezés a lélek szükséglete, az ügyészség létének is egyik éltető ereje.
Az emlékezés erőt ad a tenni akaróknak.
(Megjelent az Ügyészek Lapja 2002/2. számában.)
1 Edvi Illés Károly: Gróf Ráday Gedeon. Jogállam. Budapest, 1902/1. 139-140 old.
2 Nagy Czirok László: A Ráday kor s a szegedi vár titkai. Kiskunhalas, 1962. 17-18 old.
3 i.m. Jogállam 141-143. old.
4 i.m. Jogállam 40. old.
5 A Hon, 1872. dec. 27. címoldal
6 Emlékeim a szegedi várból. Budapesti Hírlap, 1906. 151. szám, II. sz. melléklet, 6. old.
7 Angyal Pál: Edvi Illés Károly levelezőtag emlékezete, Budapest. 1929. 10. old.
1365 Budapest, Pf. 632.
elnok@ugyeszek.hu