---

Régi korok híres ügyészei

---

 

 

 

LÖW TÓBIÁS

Híres emberek, régi ügyészek:

Löw Tóbiás

 

 

Életművét inspiratív képességével teremtette meg. A kiegyezés után szellemileg felajzott jogásztársadalmat sajátos igazságszolgáltatási munkára ösztönözte. Az irodákból, tárgyalótermekből a jogirodalom területére szólította társait. Kozma Sándor főügyész helyetteseként az ügyészek, bírák, ügyvédek, közjegyzők, egyetemi tanárok szerteágazó munkáit egy csokorba fogta, közreadta az általa alapított Magyar Igazságügyben. A nyitott folyóirat szellemi folyamának ő volt a két partja.

Szokatlan bevezető, megmosolyoghatnak érte. Vállalom, bár eddig is kerültem és szándékom szerint ezek után is kerülöm a színes beszédet. A nagy főügyészek árnyékában jelentős helyettesek tudnak megmaradni. Kozma Sándor 8 évig dolgozott együtt Löw Tóbiással. Azért csak ennyit, mert Löw fiatalon meghalt. Utána - miként Kozma után sem - nem maradtak hosszan felsorolható jogirodalmi művek.

Az áttekintést illetően a lexikonszerkesztők könnyű helyzetben voltak. Írt egy könyvet a polgári házasságról, lefordított három könyvet (Mackeley Ferdinánd római jogi tankönyvét, Mohl Róbert Államtudományok encikIopédiáját), lefordította és kibővítette Récsi Emil Magyarország közjogát, és élete főműveként kiadta a Magyar Btk. teljes anyaggyűjteményét. Jogirodalmi munkásságát ma megirigyelhetjük, de a nagy kortársaihoz (Pl.: Pauler Tivadarhoz, Ökröss Bálinthoz) mérve nem tartozott a legnagyobbak közé. Szervezőképességével, gyors reagálásával, bártorságával emelkedett a legnagyobb jogászok közé egy folyóirattal a kezében. Egy emberöltővel később a szépirodalomban lett hozzá hasonló: Osváth Ernő, aki megteremtette a Nyugat folyóiratot.

Löw Tóbiástól hosszasan fogok idézni, mert az ügyészek és bírák hajdani közös lapjának létrehozóját, első főszerkesztőjét ma már úgy sem olvassa senki, meg azért is, mert a csupa régi sorok sokszor úgy szólnak, mintha ma írták volna (holott ehhez ma már nincs bátorság). Löw Tóbiás a kiegyezés előszelében lépett a nyilvánosság elé. Hatottak rá Deák Ferenc eszméi. A 48-as törvényeket nem lehet változtatás nélkül újra behozni, az úrbéri, telekkönyvi császári rendeleteket nem lehet nem létezőnek tekinteni. Az összedűlt és erőszakkal talpra állított rendszer romhalmazán csak az országgyűlés teremthet rendet. Egy ilyen leendő országgyűlést tekintett alkotmányozó országgyűlésnek Löw Tóbiás a Jogtudományi Közlöny 1866. évi 17. számában a híres kiegyenlítés (ahogy ma írjuk: kiegyezés) előtt egy évvel. Az alig 22 éves gondolkodó a következőket írta.

“Az országgyűlés legfontosabb teendőjét az államjogi viszonyok kedvező rendezése után törvényalkotói hivatásában fogja fellelni. Jogi életünk majdnem minden terén új alkotásnak, új törvénykönyvnek szükségessége jelentkezik...” “A törvényhozás oly szellemi munkálkodás, melyet csak hosszas és komoly tanulmány által arra készülő férfiak végezhetnek, tapasztaltság s gyakorlottság még távolról sem levén kielégítő tulajdonságok.”

“Nem lehet elégszer ismételni, hogy a törvényhozás fontossága és nehézségei komolyan figyelembe vétessenek, és hogy e téren az ügy érdekében minden könnyelműségtől és gondatlanságtól lelkiismeretesen óvakodjunk. De vajmi gyakran nem veszik ezen intést számba. Mint korábban, úgy jelenleg is a legkönnyűbb oldaláról fogják a törvényhozást. Azt mindenki habozás nélkül el fogja ismerni, hogyha mint jogi író a nyilvánosság elé akar lépni, a jogtudomány beható s alapos tanulmányozása elkerülhetetlen kötelességévé tétetik, de teljesen fölösleges, ez az általános vélekedés, hogy a törvényhozó foglalatoskodjék ilyszerű tanulmányokkal és hányan vannak, kik soha sem bátorkodtak volna jogi irodalom terén fellépni, törvényhozói képességük felől azonban éppen nem kételkednek, minélfogva nem átallanak összeülni törvénykönyveket gyártani.”

“A nép egyénisége, mint minden organismusé, folytonos fejlésnek s változásnak lévén kitéve, jogélete sem állapodhatik meg, hanem öregbedve s gyarapodva, haladásában szünetet nem tarthat. A tudomány feladata csak az lehet, hogy ezen haladásnak mozzanatait szerény elmével megfigyelje s a különböző jogintézményekben azonnal érvényre juttassa. A mondottaknál fogva világos, hogy a jog forrása nem a törvény, hanem a népöntudat, amelyből mint a népélet egyéb jelenségei: az erkölcs, nyelv, művészet, tudomány, nem tudatosan, hanem benső szükségességénél fogva ered...”

“Úgy hiszem, alig kell megemlítenem, hogy a népöntudat ilyszerű megfigyelése nem abból áll, hogy ódon múmiamódon megőrzött fogalmakat hozzunk forgalomba, és legyen szabad arra emlékeztetni, hogy azon kor, melyben mi élünk, mindenesetre a legfontosabb tényezője a jogéletnek, és hogy a korunkban keletkezett jogmeggyőződések kiszorítják a korábbiakat. Elvárhatni a törvényhozótól, s e követelmény a mondottakból önként következik, hogy a létező jogot annyira sajátjává tegye, hogy mintegy vérévé vált legyen. De nemcsak az érvényben levő jogot kell ismernie, hanem azon jogokat is, melyeket a jognézletünk legszabatosabb kifejezésének tartunk, melyeket tehát jogunk átalakításakor tekintetbe vetetni kívánunk. Ezen ismeretnek azonban nem szabad töredékesnek lenni...”

“Legyen a törvénykönyv nyelvezete oly tömör és egyszerű, minő a római XII. táblaitörvényé volt, oly világos, a minő a franczia codeoké, oly szabatos, minőt egy némely jogi írónknál, például Szalaynál találunk, akkor el fogjuk róla mondani, hogy megfelel a követelményeknek.

“A parlamenti törvényhozás hiányai s félszegségei oly szembeötlők, hogy jelenleg vajmi kevesen fognak találkozni, kik kétségbe akarnák vonni, miszerint a képviseleti testületek nem alkalmasak nagyobb törvények szerkesztésére és megvitatására. És ennek daczára nemcsak elkerülhetetlen a népképviselet közrejárulása, hanem számos okoknál fogva véghetetlenül kívánatos, sőt egyenesen nélkülözhetetlen. A kérdés csak az lehet, hogy miként kellend e két homlokegyenest ellenkező nézetet összeegyeztetni?”

“Minden kelletlen félreértés kikerülése végett ismételjük, hogy oly intézmény alkotását akarjuk javaslatba hozni, mely egyrészt a nemzet elidegeníthetetlen, elévülhetetlen jogát a törvényhozás lényeges tényezője gyanánt szerepeltetni, illetlenül és érintetlenül hagyja, másrészt a nagyobbára nem szakférfiakból álló testületek tanácskozásából szükségképen eredő visszás félszegségeknek útját szegi. A nemzet joga csorbítása nélkül sürgetünk jól szervezett törvényhozást hazánk számára.”

“Nemzeti életünk jelenlegi fejleményében a jognak különösen következő tényezői veendők számba: a jogi írók nézetei s felfogása, az egyetemi tanárok oktatása, a törvényszéki gyakorlat, a törvényhozás tevékenysége”¹

Gondolatait magasabb körökben megjegyezték. Egy év múlva az Igazságügyi Minisztérium kodifikátora.²

E beszédes sorokat olvasva nem csodálkozom azon sem, hogy az egységes királyi ügyészség létrehozásakor 1872-ben a 28 éves Löw Tóbiás Kozma Sándor helyettese lett.³ A tehetséges tehetségest keres, azt fogad és főként azt tart meg maga mellett. Ez az egymást kiegészítő munkakapcsolat alapja. A széles látókörű Löw Tóbiást két évi ügyészi munkája megerősítette abban, hogy hiányzik egy gyakorlati jelentőségű jogi szaklap. Úgy határozott, megteremti a bírák, ügyészek, ügyvédek, közjegyzők, egyetemi tanárok havi folyóiratát, a Magyar Igazságügyet. Az első számot 32-en írták. Ebből 5 ügyész (pI.: Kozma Sándor, Fekete Ödön és természetesen Löw), 10 ügyvéd (pl.: Friedmann Bernát, Tauszig János), 3 egyetemi tanár (pl.: Plósz Sándor).

Löw írta - név nélkül - a bevezetőt (Tauszig János emlékbeszéde szól erről). Mit akarunk cím alatt a következőket közölte.

“...folyóiratunk feladatát nem elméleti kutatások képezendik, nem is a jogtudomány egyes ágait, egyes szakait akarjuk kizárólag mívelni, hanem feladatunkat abban látjuk, hogy az összes magyar igazságügynek, összes jogi életünknek tudományos, módszeres, elvileges alapokon való rendezésében és fejlesztésében mint szerény munkások részt vegyünk. Ezen feladatnak törekszünk majd érvényt szerezni, midőn az újonnan létesített jogintézményeket fogjuk gyakorlati működésükben figyelemmel kísérni és midőn az újonnan létesítendő reformok előkészítéséhez hozzá szólunk. Ezen feladatból kiindulva fogjuk bírálni bíróságaink tevékenységét, a hazai és külföldi jogirodalom termékeit, a külföld jogi fejlődését a törvényhozásban, a bírósági gyakorlatban, az irodalomban. A kapkodó dilettantismust, mely tudatlanságból vagy könnyelműségből nem akarja számba venni, hogy az igazságügyet csak alapos szakértelemmel lehet rendezni, ostorozni fogjuk, bárhol jelentkezzék is. Ki akarjuk mutatni, hogy a kik az elvileges haladást gúnyolják, szintén elvek után indulnak csak hogy oly elvek után, melyeket tapasztalatok és tanulmányok hiányában önmaguk alkottak korlátolt látkörükben. Fel akarjuk tárni, hogy a kik a külföld üdvös reformját ellenzik, oly avas intézményekhez fogódzkodnak, melyeket ugyan szintén a külföldtől kölcsönöztünk, csakhogy az utóbbi szerencsés fejlődésben azoktól már megszabadult.”

“Az európai míveltség, a szellemi és anyagi haladás solidaritása következtében jogi életünk reformja lényegében a nyugati Európa jogintézményeihez fog simulni. Sajátos hazai viszonyainkat, nemzeti szükségleteinket nem kell elhanyagolnunk, de ezek miatt utóvégre is csak kivételesen fogunk eltérni az általános fejlődés folyamától. Csatlakoznunk kell az európai fejlődéshez az anyagi és alaki törvénykönyvek tekintetében. Örvendjünk, ha azt kezdetben öntudatosan értékesíthetjük. És helyezzük abba büszkeségünket, hogy utóbb a fejlődésnek mi is közreműködő tényezői lehetünk.”

Az első számban Löw - neve feltüntetésével - Rossz pénzügyek jó igazságszolgáltatás cím alatt mutatott rá - úgy látszik máig hatóan - a pénz és a jogszolgáltatás nem éppen nagy barátságára. Idézek tőle.

“Nincs állama mívelt Európában, kezdve Belgiumtól, a Németalföldtől és a kisebb német államoktól egészen az egységes Itáliáig, a hatalmas Francziaországig és Angliáig, mely aránylag oly csekély összeget szánna az államélet legfontosabb feladatára, az igazságszolgáltatásra, mint hazánk, mint Magyarország. A ki fáradságot vesz magának az adatokat összevetni és összehasonlítani és az arányokat az igazságügyi kiadások tekintetében a nevezett államokban kiszámítani, az igen tanulságos, meglepő eredményre fog jutni. A míg alkalmunk lesz ezen adatokra visszatérni, mindazokat, kik most az igazságügyi budget megnyirbálásán fáradoznak, ezen összehasonlító tanulmányokra kell utalnunk. Még egy másik tényt is fel kell említenünk mielőtt azon tervezetekkel foglalkoznánk, melyek az utóbbi időben igazságügyünk tekintetében felmerültek. Nincs állam a mívelt Európában, ez azon másik tény, melyből kiindulunk, melyben az igazságügyi kiadások folytonos emelkedést ne mutatnának. Részletekben nem bocsátkozunk.”

“Nézzük meg közelebbről, kik akarják igazságügyünket a pénzügyi helyzetnek feláldozni, kik támadják meg az igazságügyet a pénzügyi zavarok alkalmából is? Azok, kiknél a pénzügyi szempont a döntő és kiknek nincs érzékök az igazságügy állami jelentősége iránt.

Azok, kik még mindig keseregnek a felett, hogy a megyei autonómia legdrágább gyöngyét, az igazságszolgáltatás kezelését elvesztette. Ezeknek tábora ismét két részből áll. Az egyik még most is a megye teljes, legintom restauratióját sürgeti az igazságszolgáltatás körül. A másik tábor félénkebben tapogatódzik és a csekélyebb ügyekben akarja az igazságügy és közigazgatás különválasztásának elvét feláldozni.

Végre azok, kik személyes indokból ellenségei a jelen bírósági szervezetnek és a mint eddig minden alkalmat felhasználtak megtámadására, úgy most a pénzügyi zavar csak újabb alkalmul szolgál sértett önérzetük kifejezésére.

Reméljük és hisszük, hogy ezen hármas tábor ellen győzedelmeskedni fog a magyar igazságügy maradandó érdeke és e reményünkkel mindaddig fel nem hagyunk, míg a magyar állam életképességén és hivatásán nem tudunk kétségbe esni. Igazságügyünket nem rendelhetjük alá a financziális szempontnak. Az államnak megvannak lényeges, elengedhetetlen feladatai, melyeknek teljesítése nélkül nem tarthat igényt arra, hogy államnak tekintessék. És nem elég, hogy az igazságügy bármiképp szervezve legyen, szükséges, hogy e szervezet a legtökéletesebb legyen, melyet az állam erkölcsi és anyagi erejéhez képest létesíthet. A haderő mellett az igazságügy az, mely az államok értékét a nemzetközi viszonyokban megállapítja.”

“A reformok szükségesek és sürgősek, mert míg azok keresztül nem vitetnek, a rövid látásúak a fogyatkozásuk okait nem a hiányzó intézményekben, hanem a már létesített intézményekben fogják keresni; a bajt abban fogjuk találni, a hol baj nincs és arra törekedni, a mi csak újabb hiányokat eredményezne.”

“Szívósan fogunk az ellen küzdeni, hogy kedvezőtlen pénzügyi helyzetünk indokul szolgáljon igazságszolgáltatásunk csorbítására. Mert tudjuk bizonyosan, hogy ennek folytán ugyan sikerülne igazságügyünket megkárosítani, anélkül, hogy pénzügyeinken a legtávolabbról is lendítenénk. És tudjuk azt, hogy a jó igazságszolgáltatás által ugyan nem töltjük meg közvetlenül az állampénztárakat, de közvetve sikerül oly állapotokat létesíteni, melyek az államot hitelében erősítik, forgalmában emelik, erkölcsi hatalmában növelik és ennek kedvező visszahatása az államéletre és pénzügyekre elmaradhatatlan.”⁴

Az igazságszolgáltatás védelmében ismét megszólaltatott írás igazságát és meggyőző erejét nem kell külön hangsúlyoznom. Önmagáért beszélt és beszél. A szakmai célkitűzésekre térve Löw Tóbiás állandó rovatot biztosított a magánjognak, a polgári jognak és eljárásjognak, a kereskedelmi és váltójognak, a büntetőjognak és eljárásjognak, a jogirodalomnak és a felsőbb bíróságok döntvényeinek.

Tekintsünk bele a Magyar Igazságügy 1876. évi hatodik kötete tartalomjegyzékébe: Bíróságok és államügyészség tagjainak irodalmi működése. Az ügyvédi kamarák első évi (1875) tevékenysége. A köteles rész. A szolgálati viszony felmondása. A birtokvédelem természete és terjedelme. A különös telekkönyvi betétek szerkesztése. A körforgalom tárgyát képező értékpapírok megsemmisítése. A magyar részvényjog. A fizetésképtelen adósok hitelezőinek kielégítése. A konoksági bírság. A magyar büntető törvény javaslatának tárgyalása. A vagyon elleni bűntettekről. A bűnvádi perújítás egy furcsa esete. Mellékbüntetés és jogkövetkezmény. Az államügyészség fejlődése. A szerzők közt találjuk Csemegi Károlyt, Illés Károlyt, Kozma Sándort, Ökrös Bálintot, Plósz Sándort, és természetesen Löwöt.

Löw hírlapíróként is ismert volt a Pesti Napló, a Reform, a Magyar Nyelvőr, a Pester Lloyd olvasói előtt. Bennünket azonban elsősorban jogirodalmi tevékenysége érdekel. A Jogtudományi Közlönyben cikket írt az angol fogházakról, a halálbüntetésről, a Magyar Igazságügyben az országgyűlés előtti törvényjavaslatokról, a hivatalnoki hatalom jogszerűségéről, az igazságügy, a bírósági szervezet kérdéseiről, a büntetőjogi reformról a sajtókérdéssel összefüggésben. Terjedelmes cikket szentelt annak, hogy mikor kezdődik az országgyűlési képviselő mentelmi joga. A felsorolás korán sem teljes. Ügyészi, főszerkesztői tapasztalatai birtokában - még mielőtt azokat kiírhatta volna magából - korán halt meg, 36 évesen. Régi szerkesztőtársa Tauszig János nekrológjában iránymutató férfinak nevezte Löw Tóbiást, az ügyészi szervezet haladása egyik irányadójának. Átadom a helyet az emlékezésnek.

“Az új intézmények között, melyek igazságügyi szervezetünk reorganisatiójával életbe léptek, egy sem volt fontosabb, de bizonyára idegenebb, és régi jogéletünkben ismeretlenebb sem, mint az államügyészség. Szerves törvények teljes hiányában, hagyomány és iskola nélkül hozatván be, nem volt alap nélküli az aggodalom, hogy a jogszolgáltatás ezen közege az egyéni tájékozatlanság martalékává lesz, s egészen vadon fog tenyészni. A legcsekélyebb, a mitől tartani lehetett, az volt, hogy az új institutió vagy visszazökken a régi fiscus és tiszti ügyészség ódon nyomdokaiba, vagy pedig a közel fekvő német minták alakjára bureaukratikus gépezetté fajul. Jogfejlődésünk elfogulatlan szemlélőjének nem kell bizonyítgatnunk, hogy egyik veszély sem következett be. Államügyészségünk ma szerves alkatrészét képezi justitiánknak, nem idegen test többé organismusunkban, s ha a tökéletesség nagy fokára nem emelkedett is, mindenesetre távolmaradt a fent vázolt végletek mindegyikétől. Az volt a szerencse, hogy az intézmény élére oly férfiakat sikerült állítani, kik teljes tudatával bírtak fontos küldetésüknek, s kik világosan látták az irányt, melyen haladni kell. E férfiak sorában látjuk Löw Tóbiást.”

“Mikor a “Magyar Igazságügy” 1874-ben megindult, Löw Tóbiás már tekintélyes szakember volt; már akkor a sikerbiztosítékát találta személyében a közönség. “Mit akarunk,” czímű dolgozata, mellyel az első kötetet bevezette s mely programmczikk létére is igen érdekes jogirodalmi tanulmány, minden hangzatosság mellőzésével egész tárgyilagosan vizsgálja egy új folyóirat szükségét és lehetőségét, s a megelőző kísérletek meghiúsultának okait.”

“Egy kiváló hazai jogtudós még csak nem rég úgy nyilatkozott e sorok írója előtt, hogy a folyóirat, melynek egyébként fennállása óta buzgó munkatársa, “törvényhozási” szaklapnak tekinthető...”

“Löw Tóbiás hat és félévi vezetése alatt azzá lettünk, a mivé az alapításkor lenni akartunk.

Hogy milyen eszközökkel érte el e sikereket, néhány szóval elmondani nehéz. Mint szerkesztőnek az volt legszerencsésebb tulajdonsága, hogy megnyerni, buzdítani és a kellő helyen alkalmazni tudta a dolgozó társakat. Maga volta legszorgalmasabb munkás s azért még a szerény dolgozatban is megtalálta és megbecsülte a munka arányát.”

“Nem egyhamar ismertem függetlenebb írót, mint Löw Tóbiást...”

“Igaz, hogy voltak bizonyos tekintetek, melyeket ő magas társadalmi helyzete következtében nem mellőzhetett. De e tekintetek egyes egyedül a formát érdekelték, sohasem a lényeget. Ezen elvét: „A kapkodó dillettantismust, mely tudatlanságból vagy könnyelműségből nem akarja számba venni, hogy az igazságügyet csak alapos szakértelemmel lehet rendezni, ostorozni fogjuk, bárhol jelentkezzék is” (“Magy. Igazságügy” I.k.3.l.), nem tagadta meg soha, senki ellenében sem. Meghitt barátait épp oly kevéssé kímélte, mint kartársait vagy fellebbvalóit. A Magyar Igazságügy tizenhárom kötete számtalan közleményben tanúskodik ezen állításunk mellett. Még munkatársaitól is megkívánta, hogy a lapban eltűrjék önmagukról az igazságot; s ő, ki minden csak némileg alapos neheztelésnek igen könnyen engedett, e tekintetben hajthatatlan volt. De szerette a művelt formát s a darabos dolgozatnak csak akkor adott helyet, ha a tartalom teljesen kárpótolta az olvasót.”⁵

Eötvös Károly a volt vármegyei tiszti ügyész, majd királyi ügyész, ügyésztársáról a Magyar Alakok című könyvében megemlékezett. Eötvös már ügyvéd volt, amikor Löw Tóbiást 1880-ban felkereste. Nem tudta, hogy utoljára látja. A magyar irodalomban ritka pillanat, hogy ügyészről ügyész, vagy volt ügyész ír. Kérem olvassák velem egy sajtóper kapcsán megszólaló emlékezést.

“Az -nek két ifjú munkatársa, László és Rudnyánszky barátaink voltak megidézve a haragos közvádló panaszára bíróságnak pöcsétes végzésével, hogy Váczra sétáljanak, a miért a kaszinó előtti zavargásról lelkes czikkeket írtak lapunkba.

Kora reggel pontosan a kitűzött órában siettem meglátogatni a királyi ügyészt, Séllyei barátomat. Azt hittem, megint ő lesz közvádló ellenfelem s megint egész erővel akarja védenczeim nyakát kitekerni. Előre is szép szóval, tréfaszóval akartam őt ifjú barátaim iránt kiengesztelni, noha tudtam, hogy törekvésem hiában való lészen.

Szobájában Löw Tóbiást találtam.

Régóta nem láttam már. Tán hat éve múlt, hogy utoljára találkoztunk. Régi ismerősöm volt már, de utaink nem haladtak együtt s a véletlen találkozásra Budapest mégis nagy erdő. Most, hogy láttam, első pillanatra őt is csak hallgató közönségnek véltem. Tudtam, hogy beteges s nem hittem, hogy az esküdtszéki párviadal izgalmainak neki menjen.

Tévedtem. Első szava mindjárt az volt: . Értette alatta azt a rettenetes izzadást, melye a szűk terem, a nagy publikum s a szónoklás nehéz mestersége fog belőlünk kisajtolni.

Arcza halvány volt. Szinte hervadt, mintha hosszú halálos betegségből kelt volna fel. Sem ő, sem én nem hittem, hogy ilyen betegségben csak ez után, csak néhány nap múlva fog lefeküdni. Pedig tán mindketten hihettük volna. Arczbőre már akkor oly fényes volt, mint szokott lenni azoké, a kik már többé nem vádolnak és nem védelmeznek senkit, még önmagunkat sem.

Politizálni kezdtünk. Míg az esküdt urak összeszedkőznek: van a politizálásra elég idő. Ő nem volt politikus, hanem igazságügyi szakember. Amiből természetesen következik, hogy szidta az igazságügyi politikát, kormányzatot és igazgatást, mint a bokrot. Minden szakember ezt cselekszi mai napság. Még maga az igazságügyminiszter is ezt cselekedné, ha szólni merne.

Aztán áttértünk az esküd urakra. Komoly arczczal fejeztem ki azon reményemet, hogy Helfy Ignáczot, Ráth Károlyt, ás Kovács Gyulát meghagyja az esküdtek közt.

- Csak épen ezt a hármat nem hagyom meg, - úgymond - Helfy nagyon lágyszívű, Ráth nagyon keményszívű, Kovács Gyula pedig teljesen szívtelen s azon felül még jogász is. Én esküdtnek csak a hausherrt szeretem.

Csakugyan visszavetette mind a hármat.

Beszéde kitűnő beszéd volt. Mind alakja, mind tartalma beillet azon mesterművek közé, melyek nálunk, a mi szakférfiaink között s a mi szóbeli eljárásunk liliputi birodalmában eddig szokásosak voltak. Nagy bátorsággal, nagyobbal tán, mint kellett volna, fejtegette az esküdtszéki intézmény czélját, rendeltetését, feladatát s az esküdtek kötelességeit. Angliából idézett példát. Azt a példát, midőn a világhódító Napoleon sajtó utján elkövetett sértésért bepörölt és esküdtszék elé állíttatott egy angol írót.

Beszédét nyugodtan, csaknem bágyadt erővel, száraz, tompa, lassú hangon kezdte. Később a beszéd folyamában neki hevült. Halvány arcza lázasan kipirult, fekete szemei lángban égtek, ajkáról csodálatos folyékonysággal, tiszta, elegáns kiejtéssel folytak a lelkesült és lelkesítő szavak árjai. Tudtam - hiszen ismertem jól, - tudtam, hogy nagy tehetség, bevégzett szakember, kitűnő jogász, de szónoki képességét még nem ismertem. E képesség meglepett s bámulatomat költé fel. Néha majdnem elfeledtem szavait feljegyezni. László ás Rudnyánszky barátaink ott a vádlottak padján lélekzetöket visszatartva hallgatták a hatalmas támadást s aggódó pillantással néztek rám és az esküdt urakra, hogy vajjon mi lesz már ő belőlük.”⁶

Eötvös korában a cím és az elbeszélés közé pársoros tartalomismertetőt, az olvasáshoz kedvderítőt írtak. Én a befejezéshez teszem Eötvös Károly sorait. “Löw Tóbiás.... Hírlapíró, jogtudós, legutóbb Kozma Sándor kir. főügyész oldalán kir. főügyész helyettes. Kiváló tehetség és jellem.”

 

 

---

 

---

 

Az ismerkedők.
Jelenetek а „Nájc frájc Weltben“. 

 

Dr. Löw Tóbiás (megszólítja Szilágyi Dezsőt.) T. collega, engedje meg, hogy magamat bemutassam. Én Dr. Löw Tóbiás vagyok.
Dr. Szilágyi Dezső. Örülök, hogy van szerencsém. Én Dr. Szilágyi Dezső vagyok.
Dr. Löw Tóbiás. Én miniszteri fogalmazó vagyok az igazságügyi minisztériumban.
Dr. Szilágyi Dezső. Én ugyanott osztálytanácsos.
Dr. Löw Tóbiás. Én a codificáló osztályban dolgozom.
Dr. Szilágyi Dezső. S én ugyanannak vagyok főnöke.
Dr. Löw Tóbiás. Lám ! lám! hát ezért nem ismertük egymást. 

 

(Megjelent: Borsszem Jankó, 1870. október 2. napi szám 428. oldal)