Novellaíró pályázat 2015

ZAY PÉTER: 

Aurea mediocritas*

Dr. K. már több mint harminc éve az ügyészségen dolgozott, mégse mondhatta el magáról, hogy sikerült volna megkedveltetnie magát a kollegákkal, és a nagyobb szakmai sikerek is elmaradtak, de ebbe már jó ideje beletörődött, ami bő harminc év után tulajdonképpen szükségszerű. Pedig a pályája szépen indult, legalábbis ígéretes volt, ahogy egykori tanára mondta, ígéretes, sok évvel később azonban Dr. K. kezdte sejteni, hogy egyszerű udvariassági formuláról lehetett szó. Mindenesetre frissdiplomás ígéretként egy ipari vállalatnál helyezkedett el, nem rossz pénzért, annál rosszabb munkáért. A joghoz alig volt köze feladatainak, ahogy mondták, tintanyaló volt, pár hét után pedig a könyvelésre helyezték át, ahol nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjön pár olyan dologra, amik nagyon nem tetszettek neki. A kezdetekben sem túláradó lelkesedése gyorsan apadni kezdett, hamarosan pedig már kimondottan félt, rémálmaiban bilincsben hurcolták el az irodából, miközben kopott zakókban fontoskodó vizsgálók pakolták dobozba a lapokat, amiken az ő aláírása szerepelt.

A rossz érzések halmozódásával nagyjából egy év múltán igazán tarthatatlanná vált a helyzet, nem volt mit tenni, felmondott, eddigre már egyébként is ideges kezű, beesett arcú fiatalember lett belőle, aki gyakran nézett a háta mögé akkor is, ha kongott az ürességtől a folyosó. A tétlenség nem tarthatott soká, a cél pedig az volt, hogy a leendő munkahely a törvényesség bástyája legyen, ahol legalább azzal nem kell törődni, hogy a háta mögé nézegessen, nem volt más vágya, mint egy iroda, ahová beteszik, mint egy új bútordarabot, ő pedig addig ülhet ott, míg a szú ki nem rágja az oldalát. Ez lett az Ügyészség.

Protekció nélkül jutott be, bár sokáig úgy sejtette, hogy egykori tanára protezsálta be, de sok évvel később, egy véletlen találkozáskor rákérdezett a professzornál erre, aki jóformán nem is emlékezett rá, ellenben azt szilárdan fel tudta idézni, hogy biztosan nem tett Dr. K. érdekében semmit sem.

Már az első napján érezte, hogy jó helyen van, pedig nem történt semmi különleges, ami jó érzésekkel tölthette volna el.

A főváros egyik külső kerületét kapta szolgálati helyéül, az épület kívülről sem volt vonzó (ilyen módon viszont remekül illett a miliőbe), a vezető ügyész pedig a rövid köszöntő és a betanultnak tűnő, hevenyészett bátorítás után kissé szégyenkezve kísérte be a szobájába, ahol már hárman ültek. A helyiség szűkös volt, de legalább világos, a bútorok elhasználtak, a padlót faltól falig érő kopott szőnyeg fedte, valószínűleg a még rosszabb állapotú parkettát rejtegetve, az asztalok kisebbek voltak, mint a nagyvállalatnál, de Dr. K. még így is boldognak érezte magát, és lelkesen vetette bele magát a munkavégzésbe. Az arca kisimult, a szeme élénkebbé vált, az első hónapokban kirívó szorgalommal végezte a feladatokat, később a lelkesedés alábbhagyott, ám ez inkább Dr. K. kitörő lelkesedésre kevésbé hajlamos természetének javára volt írható, mintsem az idejekorán elérkező fásultságéra. Mindenesetre úgy érezte, hogy megérkezett.

Küzdelmes évek következtek, a betanulást, megszokást nehezítették az egyetem óta eltelt évek, a szakvizsgákra való felkészülés pedig újra kivette a mindennemű energiákat Dr. K.-ból. Ebben az időszakban majdnem még egy nagyobb változás is bekövetkezett, de csak majdnem.

A lányt Rózsának hívták, és bár a név költői hasonlatokra adhatna okot, a valóságban egy közepes tehetségű poéta is rímbe tudta volna szedni ezen Rózsa szépségét, de Dr. K.-t így is tökéletesen elkápráztatta a lány, hiszen pár óvatos egyetemi kalandon kívül szerteágazó tapasztalatokra e téren még nem tett szert. A kapcsolat csupán pár hónapig tartott, és Dr. K. habitusához mérten kifejezetten heves volt, sok minden megtörtént, ami eddig nem, de már ideje lett volna. Sajnos ebbe a szülőkkel való megismerkedés is beletartozott, a dolog pedig itt csúszott el. Rózsa szülei tehetősebbek voltak az átlagnál, Dr. K. pedig elsőgenerációs értelmiségiként, munkás szülőkkel nagyon nem illett abba a közegbe, amelybe eleve nem sok esélye volt bejutni. A lány szülei a körülmények felmérését követően rövid úton véget vetettek mindennek. Rózsa érzelmeit riasztóan jól jellemezte az a gyors beletörődés a döntésbe, mely utólag Dr. K.-nak jobban fájt, mint bármi, ami ehhez a kapcsolathoz köthető volt. Mindenesetre évekre leszámolt a nőkkel.

Dr. K. ezután már csak dacból is minden energiájával a munkára koncentrált, talán épp Rózsának (és a szüleinek) is köszönhette, hogy a szakvizsgák remekül sikerültek, bár az ez idő tájt rendszeresen jelentkező alvászavarokat nem köszönte meg magában a lánynak. Néha azért furcsa szomorúság öntötte el, és úgy érezte, olyasmit vesztett el, amit sosem fog visszakapni, de ezeket a gondolatokat rendre sikerült elhessegetni.

A kinevezést követően új szolgálati helyre került, ami közelebb ugyan nem volt sem a belvároshoz, sem a lakásához, de azért kellemesebb környék volt. Itt már csak ketten ültek, egy idősebb ügyésszel dolgozott együtt, akivel hamar megkedvelték egymást. Dr. K. bár megkeseredett ember nem lett, de fiatal kora ellenére már ekkor kissé morózussá vált, a szórakozás kimondottan nem érdekelte, ahogy korábban sem, nagyobb utazásokra egyelőre pénze nem volt, határon túlira meg lehetősége nem, így egészen belenyugodott abba, hogy az ő élete a munkahely körül forog, ezért nem zavarta a jelentős munkateher sem, és szívesen vette idősebb kollegája baráti gesztusait, aki az egyedüli beszélgetőpartnerévé vált a hivatalban.

Dr. K. a felettesei szerint jó munkaerő volt, ez többször elhangzott szóban is, ami Dr. K.-t büszkeséggel töltötte el, és bár a dicsekvésre alkatilag nem volt hajlama, azért az évente pár alkalommal megejtett szülőlátogatások alkalmával sosem felejtette el megemlíteni, hogy elégedettek vele odabent. Éveknek kellett eltelnie, mire Dr. K. megértette, hogy a jó pusztán annyit jelent, amennyit, vagyis se nem kiváló, kiugró, kivételes, se nem gyenge, elégtelen, alkalmatlan, hanem csak jó, vagyis közepes. A felismerést kétségekkel teli időszak követte, mert bár Dr. K. nem volt az ambíciók embere, azért titkon reménykedett abban, hogy egyszer felállhat a pódiumra, vagy megszorongatják a kezét, megveregetik a vállát, és a vezető egy pohár pezsgővel kínálja, ahogy azt sosem tette egy közös rendezvényen sem. Dr. K. sokat töprengett azon, hogy mi a baj vele, hatalmas katalógusba szedte magában a negatívumokat és pozitívumokat, kombinált, következtetett, és feltételezett, de valahogy sosem jött egyensúlyba az egyenlet. Tárgyaló ügyészként nem volt rá panasz, vádjaiban, határozataiban sem volt több a piros, mint máséban, nem kapott túl egyszerű ügyeket, igaz, a nagyobb aktákat, amiket molnárkocsin kellett behúzni az épületbe, sosem ő kapta meg. Végül Dr. K. megtalálta a megoldást, legalábbis talált egy megoldást, ami nem volt annyira kellemetlen, hogy veszélyeztesse az önbecsülését. A probléma forrását természetében lelte meg, ami végül is hihető magyarázat volt, hiszen nem volt társasági ember, nem járt el futballozni senkivel, amíg hívták, addig is hiába hívták kocsmába, az pedig, hogy rá még egy fiatal írnoklány sem haragudott meg egy csattanós fenékpaskolásért, csak még gyanúsabbá tette férfikollegái körében. Természetesen ennyivel nem sikerült tökéletesen elfeledni a kétségeket, néha valahonnan hátulról mardosó érzés tört rá, ami saját munkájának minőségét, a pályára való alkalmasságát vitatta, ám ezek a hangok idővel elhalkultak, a magyarázat működött, Dr. K. pedig tulajdonképpen önként és nyugtázó mosollyal süllyedt bele a középszerűség kényelmességébe.

A következő jelentős fordulat a rendszerváltozás első hónapjaiban érte el Dr. K.-t. A fejlemények kibontásához kis kitérő szükséges. A kerületben már régóta problémák voltak. Az időközben leváltott vezető helyére az egykori helyettese került, aki már rég várt a pozícióra, azonban a feladattal nem tudott minden tekintetben megbirkózni. Ennek első komoly tünete az irodavezetővel való elmérgesedő konfliktusa volt, aminek az lett vége, hogy az irodavezető az egyik napról a másikra felmondott. A fővárosból mentőerőként egy megbízott irodavezető érkezett, de nem egyedül, hanem egy határozott időre felvett irodai kisegítővel, tekintettel a felhalmozódott aktakupacokra.

Ő volt Etelka, ő lett Dr. K. felesége. Természetesen ez csak leírva ilyen egyszerű, ugyanakkor ez a liezon sokkal gördülékenyebben folyt, mint az előző, csak nevében Rózsás kapcsolat. Etelka végzettsége szerint pedagógus volt, alacsony, madárcsontú nő, kedves arccal és bámulatosan sok hajjal, amit Dr. K. az első időszakban, míg csak álmodozott, mindig széllel borzoltan képzelt el, amint Etelka forog, és csak forog, ő nézi, a pillanat pedig csak az övék. Etelka az ügyészségi irodai munkát kényszerűségből vállalta, állami állás volt ez is (mondogatta magának), persze a gyerekek hiányoztak, de a pénz kellett, pedagógusként pedig nem tartottak rá igényt sehol. A hivatalban a kezdetektől fogva jól helytállt, tanárként igen jól tudott bánni az emberekkel, a türelmetlennel, a hepciáskodóval, az idegessel, ugyanakkor a távolságot is megtartotta, akárcsak a gyerekekkel az iskolában.

Dr. K. eleinte nem táplált nagy reményeket Etelka meghódítása iránt, bár gondolatban rengeteget beszélgettek, viccelődtek, például mikor Etelka leejtett egy halom aktát, aztán elesett bennük, ráesve a papírhalomra. Dr. K. ilyenkor odaugrott megmentőként, felsegítette őt, majd kacagva összeszedték a lapokat. Nagy kár, hogy ezek a jelenetek csak képzeletben játszódtak le. Dr. K. pár hét elteltével ijedten vette észre, hogy teljesen beleszeretett Etelkába, aki ugyan látni vélte ezt, nem is tiltakozott ellene, azonban nem gondolta, hogy neki kellene lépéseket tennie.

Így érkezett el december, a szokásos karácsonyi összejövetellel, melyre a régi kollegák is hivatalosak voltak, sőt, az előző vezető is tiszteletét tette, amiből néhány pohár után hangos veszekedés is kerekedett, azonban Dr. K.-t mindez nem érdekelte, egy dohányfüstös sarok rejtekében húzódott meg, és minden korty után erősödött benne az elhatározás, hogy megteszi végre, amit meg kell. Majdnem, de csak majdnem megint lemaradt az alkalomról, Etelkát kabátban, táskával a vállán vette észre, távozófélben. Most az egyszer azonban nagyon összeszedte magát, utána rohant, a buszmegállóban utolérte, és hét hónap múlva összeházasodtak.

Dr. K. életének egyik fele sínre került, azonban ügyészként továbbra sem tudott bizonyítani. Egyre többet tárgyalt, ezen a téren kifejezetten nagy rutinra tett szert, néha, aztán egyre gyakrabban azonban úgy érezte, hogy elszalad mellette az idő és a történések, az újak, az ifjak lekörözik, sikerre éhes fogalmazók orozták el a begyűjthető dicséreteket, és Dr. K. lassan ráeszmélt, hogy azzá a bútordarabbá vált, ami egykori kisstílű álmában lenni akart, ám mindez mostanra már nem tűnt se kellemesnek, se biztonságosnak. Azokat az ügyeket szignálták rá, amit egy jó iparos ügyészre szokás, amiben nagyot hibázni nem lehet, amit a tehetségesebb kollegák sértésnek vesznek, de amivel a kezdők még nem mindig boldogulnak. Az újak nem hozzá jártak tanácsért, sőt, semmiért nem jártak hozzá, egykori idős szobatársa nyugdíjazta magát, utódjával pedig a kötelező társalgási formulákon nem jutottak túl, így egyedül maradt.

Mindennek ellenére csupán egyetlen gyengécske kitörési kísérlete volt. Az ezredforduló évében egy rövid időszakban több állásinterjúra is elment, amin pedig meglepődött, hogy több helyre fel is vették volna. Volt köztük ügyvédi iroda és nagy, külföldi cég is, azonban Dr. K. végül maradt, ahol volt, olyan könnyen mondott nemet a felkínált lehetőségekre, hogy azon maga is meglepődött. Sokat gondolkodott rajta, hogy miért tett így, eljátszott a nagyobb pénz, a vonzó előmenetel gondolatával, látta magát drága öltönyben, bőrtáskával, ahogy egy modern irodaház forgóajtaján megy be, de aztán ezek a képek rögtön valahogy kellemetlenné is váltak. Hogy félt a változástól, és ezért az újdonságtól megfutamodva inkább a megszokott utat választotta-e? Ezt sokáig ő maga sem tudta eldönteni, az viszont hamar kiderült a kikacsintás heteiben számára, hogy ha őt magát nem is szeretik annyira odabent, ő azért nagyon szereti azt, amit csinál, és igazából ez számít. Tulajdonképpen ezért maradt.

Dr. K. egészen megnyugodott, gyűrűt húzott Etelka ujjára, és elkönyvelte azt is, hogy a másik élettársa a szervezet, akit megpróbált, de nem tudott elhagyni. Elfogadta azt, ami következik, az pedig az volt, ami addig is volt, így a változás kényszeredettsége nélkül folytathatta a munkáját. Otthon is jól alakultak a dolgok, bár szebb kifejezés is van a gyermekáldásra, a lényeg, hogy Dr. K. valódi családot alapított, igaz kicsit későn lett apuka, de ez nem érdekelte. Kollegái körében nem lett népszerűbb, főnöke továbbra sem lapogatta meg a vállát, azonban a helyzet mégis javult azáltal, hogy Dr. K. mindezt már nem is annyira igényelte (persze az nem igaz, hogy ne esett volna jól neki). Egyszerűen a helyére tette magában mindazt, ami körülötte volt, megtanulta a munkát munkának tekinteni, a kollegát meg kollegának, erre mondta sok évvel később a nagyfia, hogy ösztönös buddhistaként viselkedett, amit nem teljesen értett, de tudta, hogy kedves és szellemes kijelentés.

Az első gyermek után gyorsan megszületett a második is, mielőtt nagyon kiszaladtak volna az időből, így már két fia volt, négyen voltak, boldogan voltak. Etelka a hosszú otthonlét után sikeresen visszatért a tanári pályára, ma is tanít. A gyerekek már növögetnek, még nem tudják, mik akarnak lenni, ha felnőnek, Dr. K. szerint jogász is lehet belőlük, szép szakma, csak el kell kerülni a buktatókat, de ebben ő majd segít, volt benne része. Dr. K. révbe ért, de azért még néha eszébe jutnak a régi kétségek, még meg-meginog a hite magában, még el tudja bizonytalanítani a főnöke, még tud éjszakákat körmölni egy akta felett, még belejavítanak a határozatába, még van gombóc a torkában egy tárgyalás előtt, de már tudja, hogy mit miért csinál, és akarja csinálni.

Ebben biztos vagyok. Mert Dr. K. én vagyok.

* Az Ügyészek Országos Egyesülete 2015. évi Novellaíró pályázatának első helyezett műve. Megjelent az Ügyészek Lapja 2015. évi Különszámában