Novellaíró pályázat 2015

FARKASDY RÓBERT:

Zöld Nyolcas*

A férfi a hátát az Erzsébet híd korlátjának vetette, és szótlanul figyelte a párt a híd másik oldalán. A nő még alig lehetett harminc, rövid haját a szőke legalább három árnyalatára festette, a férfi magas volt és sovány. A Budai Vár irányában a nap éppen lebukni készült, meleg fényével narancssárgára festve mindent. De a fiatal párt és a négysávos híd túloldaláról őket bámuló férfit egyáltalán nem érdekelte a képeslapra illő fényjáték.

A hídon lustán áramlott az esti forgalom, ezért a férfinak esélye sem volt kihallgatni, hogy azok ott ketten miről beszélnek. Nem is volt rá szükség, a gesztusok teljesen egyértelművé tették, a pár veszekedett. A sovány férfi indulatosan elkapta a nő karját, aki dühösen kiszabadította magát, fehér blézerének lebegő szárnya, amely most ugyancsak narancssárgának tűnt, leutánozta viselőjének hirtelen mozdulatát. A nő teljes erőből pofon ütötte a férfit, aztán azonnal lépett egyet hátra, talán meglátott valamit a másik tekintetében. A férfi kitárta a karját, mintha csak át akarná ölelni a nőt, de nem ölelt, kissé lehajolt, bal kezét a nő lába közé csúsztatta, hirtelen megemelte és átfordította a korláton.

A Buda felé tartó sávban egy ősöreg Mercedes vezetője a szeme sarkából látta, amint a nő eltűnik a hídról, hirtelen fékezett, a mögötte jövő két jármű hangos csattanással az álló autóba rohant, kissé előbbre lökve a rozsdás ócskavasat. Dühös sofőrök és utasok pattantak ki az autókból, úgy tűnt, a legelső autó sofőrjén kívül más nem látta a történteket. A sofőr szemtanú zavartan pislogott, már nem volt benne biztos, valóban látott-e valamit, körülötte egyre hangosabb lett a veszekedés. Kábán nézte a magas, sovány férfit, aki sietős léptekkel tartott a budai part irányába, közben a korláton át lopva sandított a Duna olajos hullámaira.

A híd túloldaláról figyelő férfi elmondhatta volna a sofőrnek, hogy nem képzelődött, rákiálthatott volna a távolodó férfira is, de nem csinált semmit. Csak állt némán, rezzenéstelen arccal, hátát az Erzsébet híd korlátjának vetve.

Tudta, a nőt két héttel később találják majd meg, amikor a Csepel-szigeten egy Duna-parton kutyát sétáltató nyugdíjasnak feltűnik az egyik uszály horgonyláncára akadt fehér rongydarab. Amely egy fehér blézer volt valamikor. A gyilkost három nappal később fogják el egy kórházi váróban, miközben egy színes magazint lapozgat.

A férfi a korlátnál az autós nevét és összes személyes adatát is tudta, de nem akart szóba állni vele. Nem azért jött, csak végig akarta nézni az egészet.

Dorozsmai Bernát felriadt és azonnal fel is ült az ágyban. Még a hátában érezte a híd korlátjának kemény nyomását és fogalma sem volt róla, hol van. Még mindig Olaszországban? Lassan összeálltak a dolgok, reggel még egy itáliai hotelben ébredt, a nyitott erkélyajtón át látta Dórát, amint az Adria ködös messzeségét bámulja. Aztán hazajöttek, és reggel munkába kell állnia.

Nem tudta, vajon a saját kiáltására ébredt-e, oldalra nézett, és a sötétben érzékelte, hogy a felesége nem fekszik mellette.

Feltápászkodott, és kibotorkált a fürdőszobába. Újra megrohanták az álom képei, homlokát a hideg tükörnek nyomta, egy régi dal sorai bukkantak fel a tudatában.

„Gyűlik az asztalon a zseton. Fut a golyó. Valaki mindene egy lapon, és a bank húz még egy ászt.”**

Az azonban nem jutott eszébe, honnan származnak a szavak.

– Ébren van, Jean? – kérdezte a tükörtől.

– Igen, természetesen, uram. – A kellemes férfihang mintha a falakból áradt volna.

Bernát elmosolyodott, persze hogy ébren van, egy számítógép sosem alszik.

Ő maga programozta a lakást vezérlő számítógépet, hogy a Jean névre hallgasson. Bernát imádta a XX. század végét, amikor az emberek még vicceket meséltek: „Felakaszthatom a kabátját, uram? Tőlem, Jean, akár főbe is lőheti...” Most, nyolcvan évvel később már nem meséltek vicceket, és Bernáton kívül talán senki sem tudta, ki volt Jean.

– Minden rendben, uram? – kérdezte a HomLead87156-os egység, vagyis Jean.

– Igen. – Bernát már el is felejtkezett a dalról, amiért felébresztette a számítógépet. – Dóra?

– A mellékhelyiségben tartózkodik, egészen pontosan 5 perc és...

– Jó, nem érdekes – vágott Jean szavába Bernát.

A nappaliban hevert a kanapén és a tévéfalat bámulta. Jean sorban futtatta a híreket. Bernát megállította, és a számítógép már játszani is kezdte a videoriportot, amelynek elején egy hang figyelmeztette a nézőket, felkavaró történet következik.

„A rendőrség őrizetbe vette a Kártyás Gyilkosként ismert sorozatgyilkost, aki az elmúlt fél évben négy, harminc és negyven év körüli nőt gyilkolt meg Budapesten. A férfi, miután végzett az áldozatokkal, minden esetben egy magyarkártya-lapot hagyott a holttest mellett. A rendőrség tartott tőle, a férfi azt tervezi, összesen harminckét nőt öl meg, ennyi lapból áll ugyanis egy pakli magyar kártya. A negyedik áldozatot két napja találták meg egy elhagyott kőbányai gyártelepen, az áldozat mellett egy Zöld Nyolcas hevert. A gyárban játszó gyerekek drónja véletlenül felvette a gyilkos gépkocsiját, a rendőrség így jutott a harminckilenc éves…”

– Megvagy, rohadék – mormogta Bernát.

A felesége puha lépteit hallotta a háta mögött. A nő lehajolt, átölelte a nyakát, a barna hajzuhatag szinte elborította, mint egy sátor.

– Nem tudtál aludni? Rémálmod volt? Hánykolódtál…

– Nem – rázta meg a fejét a férfi.

– Akkor menjünk aludni! Holnap nehéz napunk lesz, fenéket, ma…

Bernát követte a feleségét a hálószoba felé. Álmatlanul forgolódott, Dóra egyenletes légzése elárulta, a nő már alszik.

A Budapesti Legfelsőbb Ügyészség üvegpalotája az Árpád hídtól északra emelkedett, majdnem közvetlenül a folyó partján. Amikor dr. Dorozsmai Bernát ügyész belépett a bejáraton, a biztonsági őr barátságosan intett. Felemelte a bal karját, hogy a szkenner le tudja olvasni a csuklóján bőre alá ültetett személyi egység által sugárzott információkat. A mozdulat teljesen felesleges volt, az érzékelő akkor is vette volna a jelet, ha Bernát zsebre dugott kézzel sétál át a kapun.

A legtöbb ember idegenkedett a személyi egység beültetésétől, amely – annak ellenére, hogy a mérete az egy millimétert sem haladta meg – jóval több volt, mint egy jeladó. Bernát azt szerette benne a legjobban, hogy az irodájába érve már forró kávé várta, éppen ahogy szerette. Nem volt nagy varázslat, amikor a férfi pontosan öt perc ötven másodpercre volt az épülettől, a személyi egység utasította a kávéfőzőt, hogy indítsa el a programot.

Bernátnak a főnökei ajánlották a beültetést. Csak szükség esetére – mondták mentegetőzve – ha hirtelen kéne megtalálnunk téged.

A negyedik emeleten kilépett a liftből, szemben nagyméretű táblán fémbetűkből álló felirat tudatta az érkezővel, hogy a Bizonyítékok Közvetlen Beszerzésére Kijelölt Osztályán jár. A többi ügyész az itt dolgozókat hátuk mögött csak „kukkolóknak” és „csúszómászóknak” hívta, legalább annyira gúnyosan, mint irigységből.

Az iroda ajtaja hangtalanul félresiklott, Bernát fújt egyet. Három hete nem lépett be az irodájába, de a szabadság már csak egy távoli álomnak tűnt. Egyetlen pillantással megállapította, távolléte alatt semmi sem változott. A főnöke irodája felé indult, megállt a nyitott ajtóban, Trombitás Klára osztályvezető az ajtónak háttal ült, és egy régimódi monitort tanulmányozott.

– Gyere, Bernát! – hallotta a nő hangját. – Megismerem a lépteidet. Ülj le!

Az osztályvezető megfordult a székkel.

– Milyen volt Olaszország? Hoztál képeket?

Bernát biccentett, a nyaralásról készített képek ott voltak a személyi egység memóriájában, a férfi szóra nyitotta a száját, de Trombitás megelőzte.

– Nem tudom, olvastad-e, elkapták a Kártyás Gyilkost, neked adtam az ügyet. Nem volt más, akinek adjam – tette hozzá mentegetőzve. – Kilencre hozzák a rendőrök az anyagot, egykor lesz a tárgyalás.

– Négy gyilkosság volt, ugye? Én pedig már kilencvennyolcnál tartok.

– Már elrendeztem neked – mondta a nő szinte szégyenkezve. – Nem gond, ugye?

– Dehogy. – Bernát tisztában volt vele, az utolsó kérdésre pusztán udvariasságból került sor, ezért ő is udvarias választ adott.

– Az utolsó nő, a Zöld Nyolcas, terhes volt, tudtad? – Bernátot az ajtóban érte utol a kérdés.

– Nem volt benne a hírekben – fordult vissza. Némán nézték egymást, aztán Bernát bólintott. Ezt az ügyet nem bízta volna másra.

A 8-as tárgyaló ajtaja abban a pillanatban nyílt ki, amikor az ajtó feletti órán a számok 1300-ra ugrottak.

Bernát előreengedte az ügyvédnőt, és az ügyészi asztalhoz sétált. Dr. Szamos István bíró intett Bernátnak, aztán teljes figyelmét az ügyvédre fordította. Bernát az asztalába épített érintőképernyőn megérintett pár szimbólumot, a bíróság számítógépe a személyi egységéből áttöltötte az ügyet a tárgyaló rendszerére. Az ügyész ekkor megérezte, hogy valaki áll az asztala előtt, felnézett, az ügyvédnő udvarias mosollyal nézett le rá.

– Még nem találkoztunk, engedje meg, hogy bemutatkozzak, Dévai Hajnal vagyok, és az az igazság, ez az első ilyen ügyem. – A nő magas volt, haját szigorú kontyba kötötte, és szemtelenül fiatal volt, valahol a húszas évei közepén.

– Örülök. – Bernát felállt, hogy elfogadja a nő kézfogását, még állva is alacsonyabb volt az ügyvédnél. – Jól bedobták a mély vízbe, egyből egy sorozatgyilkos…

Az ügyész szeme a bíróra tévedt, az arckifejezésén látta, tökéletesen egyetért.

– Nem okozok csalódást – mondta a nő, de a férfi érezte, belül korántsem olyan magabiztos.

– Találkozott vele? – kérdezte Bernát, hogy másra terelje a szót.

– Teljesen átlagos pasas, mégis van benne valami, amitől kiráz a hideg. És még csak nem is az, hogy végig a mellemet bámulta… Bár nem sok négyszeres sorozatgyilkossal találkoztam eddig. Nem mondott semmit, csak bámult. Mondja, hogy hívhatnak egy sorozatgyilkost Kaposi Bálintnak?

– Bíró úr, a terheltet előállítottuk! – Egy fekete páncélsisakot viselő rendőr dugta be a fejét az ajtón. Négyen, akik közül ketten géppisztolyt tartottak a kezükben, egy megbilincselt férfit vezettek a tárgyalóba.

Bernát végigmérte a foglyot, negyven körüli volt, kissé kopaszodó, rövid hajjal. Olyan, aki mellé rossz érzés nélkül ül le az ember a metrón. Ez a férfi mégis hidegvérrel megfojtott négy nőt, és még névjegykártyát is hagyott a holttesteken, egy-egy kártyalap formájában.

A fogoly közömbös tekintettel mért végig mindenkit.

– A tárgyalást megnyitom! Ügyész úr, öné a szó!

– Tisztelt Bíróság! – Bernát felállt. – Az első emberölésre három hónapja, 2083. május 8-án került sor a Margitszigeten.

Bernát az asztalán lévő érintőképernyőn megnyomott néhány gombot, a bírói pulpitus előtt található négyzet alakú lap felett apró hologramfigura jelent meg, majd arasznyi nagyságúra nőtt, ahogy az ügyész állított a felbontáson. Elindította a beszerzett vallomások alapján készült holovetítést, a kék alak egy padon ült, hátulról egy piros alak közelítette meg. A szokások szerint az áldozatokat mindig kék figura jelölte, az elkövetőket piros. A kis piros alak elkapta a padon ülő nő nyakát és szorítani kezdte, a nő hiábavalóan rugdosott a lábával, aztán elernyedt. Bernát néha megállította a vetítést, és szóban is kommentálta a látottakat.

– Kaposi Bálint ezután egy kártyalapot, pontosan egy makk tízest dobott az áldozatra, és elhagyta a helyszínt – fejezte be az első gyilkosság bemutatását Bernát.

Aztán jött sorban a többi, a hologramvetítő által megjelenített kék alakok sorban haltak meg a piros figurák kezei között. Bernát közel egy órán át ismertette a bűncselekményeket, és előadta indítványát. Az őrök érdeklődve figyelték a vetítést.

– Akar vallomást tenni? – kérdezte Szamos bíró a foglyot.

– Semmilyen bizonyítékuk nincs – válaszolta a férfi határozottan. – Ismertem őket, és? Évek óta nem találkoztam egyikkel se. Pár kölyök látta a környéken a kocsimat, és? Én csak egy programozó vagyok, nem sorozatgyilkos. Az ügyvédem még a gatyát is lepereli magukról, és ne mondják majd, hogy nem szóltam!

Szamos rezzenéstelen arccal bólintott.

– Kihirdetem a bíróság döntését! – A bíró előrehajolt. – A bíróság az ügyészi indítványnak helyt ad, a bizonyítékok közvetlen beszerzése érdekében a bűncselekmények idejére és elkövetési helyeire az időutazást elrendeli!

A tárgyalást követő napon reggel kilenc után néhány perccel Bernát megállt dr. Szamos István irodája előtt. Dévai Hajnal már a bíró irodájában ült, haját copfba fogta, így még fiatalabbnak tűnt. Kezében egy porcelánbögrét szorongatott, és kíváncsi tekintettel mérte végig a belépő ügyészt.

– Már készen van a kávéd – mutatott egy székre a bíró.

– Önöknek nem ez az első, ugye? – kérdezte a fiatal ügyvédnő.

Szamos kényelmesen elhelyezkedett a székben, mindig valami mosolyféle bujkált az arcán, de most komoly volt.

– Meg kell beszélnünk pár dolgot indulás előtt. Először is tegeződjünk! Te vagy a védő, Bernát az ügyész, mindegyikőnknek megvan a szerepe a büntetőeljárásban, most mégis egy csapat leszünk a csúszás alatt. Nem olyan lesz, mint ahogy a tanfolyamon elmondták, és az én felelősségem, hogy mindenki épségben visszatérjen, és ne arra jöjjünk vissza, hogy a nácik uralják a világot.

Hajnal bólintott.

– El kell áruljam – folytatta Szamos és elmosolyodott –, mi Bernáttal barátok vagyunk. És hogy válaszoljak a kérdésre, nekem kilencvenkettő van, Bernátnak meg kilencvennyolc. És ebből hányat is csináltunk meg együtt?

Az ügyész széttárta a karját, jelezve, fogalma, sincs.

– Legtöbbször veled csúsztam, az biztos – tette hozzá.

– Kilencvennyolc? És a százas határ? Hogy pszichológiai okokból senki sem nézhet végig száz gyilkosságnál többet? – Az ügyvédnő úgy nézett Bernátra, mintha egy hírességet csodálna.

– Külön engedélyem van – grimaszolt az ügyész. – Megcsinálom ezt a négyet, és vége.

– Milyen lesz? Önöknek, vagyis, nektek, milyen volt az első? – Hajnal olyan kaland előtt állt, amely csak keveseknek adatott meg, ehhez mérten rendkívül izgatott volt. – Hiányozni fog?

– Az elsőt, 2074-ben, az Erzsébet hídról néztem végig – mesélte halkan az ügyész –, egy szimpla veszekedés volt, aztán a férfi egyszer csak bedobta a nőt a Dunába. Amikor visszajöttünk, első utam a mosdóba vezetett, és kiokádtam a belem.

Azóta is kísért minden egyes halál – gondolta, de ezt nem mondta ki.

A nő döbbenten nézett. Mintha kezdte volna megérteni, az élmény egy kicsit más lesz, mint amire felkészítették.

– A legfontosabb szabály – vette vissza a szót Szamos –, csak nézünk, nem teszünk semmit. Kívül kell maradnunk a történeten. Ez néha nagyon nehéz…

Mindenki hallgatott.

– Sosem változtattatok meg semmit?

– Nem – folytatta a bíró –, mint mondtam, ez mindennél fontosabb!

A legmeredekebb az volt, amikor egy gyanúsított egyszerűen nekifutott Bernátnak. Amikor visszatértünk, remegve néztük vissza a vallomását, de nem változott benne semmi. Valószínűleg annyira dolgozott benne az adrenalin, hogy észre sem vette. Amúgy, ha változtatnánk valamit, úgysem tűnne fel senkinek.

– Ezt nem egészen értem – vallotta be zavartan Hajnal, és úgy nézett a két férfira, mint egy diák, aki az első kérdésnél megbukott a vizsgán.

– Ha valamit megváltoztatok a múltban – folytatta Szamos – és visszatérek, a jelenben rajtam kívül senki sem fogja tudni, mi történt, hiszen az itt élőknek az már eleve úgy történt, és csak én tudnám, hogy volt egy alternatív jelen, amiből visszamentem, és a ténykedésemmel meg is semmisítettem. Érthető, ugye?

– Igen, szóval, ha visszamegyünk, eltolok valamit, és a nácik világuralmára jövünk vissza, senki sem fogja tudni, hogy én voltam?

– Még humorérzéke is van! Imádom az intelligens nőket! – csettintett Szamos. – Tíz órára fűtik fel a masinát, lassan indulhatunk is!

– Ügyész úr, jó a vétel? – A fülhallgatóból szinte torzítás nélkül hallatszott a vezető technikus hangja. Bernát felemelte a hüvelykujját és levette a kronoszkafander sisakját, amely lehúzva csak egy vékony anyagból készült csuklyának látszott.

Az időgép a bíróság épületében működött, két emelettel a föld alatt.

– Akkor irány a múlt! Jöjjenek vissza, és vágják sittre örökre azt a gennyládát! – közölte Forgács Tünde. A vezető technikus ötven körüli nő volt, mindent tudott az időutazásról és az álcázáshoz használt kronoszkafanderekről.

Dévai Hajnal lépett ki az ügyvédi öltözőből. A kronoszkafander egyáltalán nem hasonlított az űrhajósok esetlen ruházatához, sokkal inkább emlékeztetett a könnyűbúvárok testre simuló öltözékéhez, és olyan szabad mozgást tett lehetővé, mint egy hétköznapi viselet. Az éjfekete ruha szinte teljesen elnyelte a felületére eső fényt.

Bernát magában megállapította, a kronoszkafander kiválóan kiemeli a lány alakját, és Szamos vigyorából látta, neki sincs ellenére a látvány.

– Egy női nindzsa! – viccelt a bíró, mert tudta, a feszültség oldására a humor a leghatékonyabb.

– Tényleg működik ez az izé? – kérdezte Hajnal, és fejére húzta a sisakot.

Ha bekapcsolták, a kronoszkafander lehetővé tette viselőjének, hogy teljesen beleolvadjon a környezetébe, egész egyszerűen láthatatlanná vált. Ha nem mozdult, az álcázás tökéletes volt, még lassú mozgás esetén is jó védelmet nyújtott. Bernát egyszer részt vett egy bemutatón, ahol a fejlesztő cég emberei teniszeztek, demonstrálandó a legújabb fejlesztésű szkafander képességeit. A közönség szájtátva bámulta, ahogy a levegőben lebegő két ütő között ide-oda jár a labda. Bernát ugyan gyanította, a bemutató sikerét nagyban elősegítette a rafinált megvilágítás, de az álcaruha tulajdonságai akkor is figyelemreméltóak voltak.

– Csináljunk egy rendszerpróbát! – intett a vezető technikus, és mindhárom időutazó a fejére tette a sisakot.

Bernát fülében halk csipogás jelezte, a ruha záródott, az álcázás bekapcsolt, és nincs olyan testfelülete, amely látható lenne.

– Mindhárom tökéletes! – hallotta Forgács Tünde hangját egyszerre kívülről és a fejhallgatóból. – Ha kapnék egy pofont, azt sem tudnám, kinek kell visszaadni – nevetett a nő.

– Tünde, ezt minden egyes alkalommal elsütöd! – nevetett Szamos. – Ha minden kész, mehetünk!

Bernát a sisakon keresztül még bekapcsolt álcázásnál is látta a többieket. Az emberi szemet be lehetett csapni, a gépi érzékelőket azonban nem. Bernát látta maga mellett a két éjfekete alakot, akiknek a ruházatáról semmilyen fény sem verődött vissza. Mintha a sötétség kelt volna életre.

Pletykák keringtek róla, hogy egy évtizeddel korábban egy másfajta technikát is kipróbáltak az álcázásra. Mint minden időutazással kapcsolatos bonyolult fizikai fogalomnak, ennek is volt egy leegyszerűsített neve, egyszerűen csak dimenziótorzításként emlegették. Az elmélet szerint a megfigyelők visszamennek ugyan a múltba, jelen vannak, de a hatodik és a nyolcadik dimenzió torzításával érzékelhetetlenek maradnak az ott létezőknek. Az elmélet tetszetős volt, csak a gyakorlatban nem működött. Az első és egyben utolsó csapat ugyanis egyszerűen eltűnt. Nem tértek vissza többé, és a halkan megosztott értesülések szerint most is ott vannak kint valahol, senki sem tudja pontosan hol, minden időn és téren kívül. Vagy élve, vagy holtan. Amikor Bernát a történetről Forgács Tündétől érdeklődött, a mindig vidám asszony elkomorult és azt válaszolta, ő semmit sem tud erről az egészről.

Bernátnak minden egyes alkalommal az időben elveszett csapat jutott az eszébe, amikor fellépett az időgép emelvényére, és megállt a számára kijelölt körben.

– Visszaszámolok! – hallották Forgács Tünde hangját a fülhallgatóban. – Öt…, négy…, három…, kettő…, egy…

A gépterem, benne a feszült arccal a kijelzők fölé görnyedő technikusokkal és a mögöttük hadvezérként karba tett kézzel figyelő Forgács Tündével együtt, megremegett, mintha lefolyó vízfüggönyön át néznék.

Aztán az is eltűnt.

Bernát óvatosan lépett egyet előre, talpa alatt csikorgott a betontörmelék. Az augusztusi nap átforrósította az elhagyott gyárépületet, a hajdani ablakok helyén a beömlő napsugár éles csíkokat rajzolt a padlóra. Az ügyész benézett a helyiségbe, amelyről már nem lehetett megállapítani, hogy a falai között milyen tevékenységet végeztek évtizedekkel korábban.

A helyiség közepén egy rozzant széken egy nő ült, kezét a szék háta mögött összekötözték.

Kóczián Alexandrának hívták, de a másnapi bűnügyi tudósítások csak K.A.-ként említik majd. Vagy úgy: a Zöld Nyolcas. Ő volt az utolsó áldozat, a negyedik a sorban.

Az első három nő meggyilkolását közelről nézték végig, és nem maradt kétség, az igazi gyilkost fogták el.

Kaposi Bálint a nő előtt állt, és élénken magyarázott, néha hisztérikus nevetéssel szakítva meg a monológot. A szék körül keringett, mint egy őrült keselyű.

– Bálint, mindent megteszek, amit csak akarsz! – A nő arcán kerek könnycseppek gördültek végig.

– Nem! – A férfi szinte sikoltott. – Hazudsz, csak szabadulni akarsz, egyszer már hittem neked, még egyszer…

Kaposi nem fejezte be a mondatot, hátulról elkapta a nő torkát.

Bernát agyába egy emlék nyomakodott. Ezen a napon, éppen ezen az órán Velencében volt.

Most is ott vagyok, most vagyok ott, gondolta. Az ebbe az időbe tartozó én a Canal Grande partján a Ponta Dell’Academiánál egy fagyit nyal, nézi fiatal feleségét, aki barnán és rövidnadrágosan egy korlátnak támaszkodik, minden figyelmét az édességre fordítja, azt sem veszi észre, amikor Bernát elkattintja a fényképezőgépet.

Az ügyész elszégyellte magát, pár méterre tőle éppen a tömény iszonyat öltött testet, ő pedig – ahelyett, hogy végezné a rábízott feladatot és megfigyelne mindent – az emlékein töpreng.

A nő ellenállt, mintha a terhesség földöntúli erővel ruházta volna fel, úgy tűnt, ki tud szabadulni a gyilkos szorításból. De Bernát tudta, nem sikerülhet, ma meg kell halnia, neki és a meg nem született gyermeknek is. A lába szinte magától mozdult, mire átgondolhatta volna, mit csinál, már félig megtette a kettejük közti távolságot.

Kaposi a szeme sarkából furcsa mozgást érzékelt, mintha meleg levegő rezegne a beton felett egy nyári napon. Aztán egy láthatatlan erő ledöntötte a lábáról. Esés közben érezte, egy test zuhan rá, valaki volt a helyiségben, aki eddig rejtőzködött, és most ráugrott, hogy megmentse a lányt. A harag szinte kirobbant belőle és ez megszázszorozta az erejét, támadója fejéhez kapott és belemarkolt.

Az ügyész igyekezett lemászni a földön heverő gyilkosról, amikor a férfi megragadta és letépte a kronoszkafander sisakját, majd oldalra hajította. Apró szikrák pattogtak, a rendszer vészjelző sípolást hallatott, az álcázás megszűnt. Bernát talpra szökkent, Kaposi is így tett, egy pillanatig némán álltak egymással szemben, aztán Kaposi kést rántott és rohamra indult. Az ügyész megfordult és a rohanni kezdett, nem látta a többieket, és hirtelen nem is tudta hol álltak, amikor elkövette a hőstettet, vagy élete legnagyobb hibáját, ezt még nem tudta megítélni. Futott az elhagyott gyárépület folyosóján, az ablakokon beáramló fény korbácsként csapott a szemébe pár méterenként. Csak rohant, ahogy a lába bírta, nem volt kétséges, már nem a lány élete a tét. A vakító fény miatt nem látta meg a kiálló vasdarabot, a jobb bokájába tüzes tűt szúrtak, még lépett kettőt, ahogy a lendület vitte előre, aztán nagy porfelhőt felverve elterült. Mire felült, Kaposi már ott állt mellette, nem szólt, arca egyetlen vicsorrá torzult.

A gyilkos egy mozdulattal hanyatt lökte az ügyészt, Bernát látta a pengét, ahogy egyre emelkedik, pályája csúcspontján megáll, aztán egyre gyorsulva zuhanni kezd. Velencére gondolt, a Canal Grande partján a másik ő vajon megérzi-e a testébe vágódó fém fájdalmát.

Még mindig hanyatt feküdt, és egy reflektorba bámult a plafonon.

Szamos bíró aggodalmas arca jelent meg a látóterében, szóra nyitotta a száját, de mielőtt bármit mondhatott volna, egy nő hangosan magyarázni kezdett a háttérben.

– Én… Csak lefuttattam egy rendszertesztet… Nem is volt nyitva a folyosó, hiszen nem csúszott senki, amikor a számítógép jelezte, hogy bejövő időhullám és bekapcsolta a kaput… Ti… Egy másik időből…

Bernát felült, Dévai Hajnal falfehér arccal bámulta, mellette Forgács Tünde állt, és egész testében reszketett. Senki más nem volt a teremben.

– Legalább nincs rajtad náci egyenruha, Tünde – mondta a bíró, mire az ügyészből és az ügyvédből hisztérikus nevetés tört fel.

– Elkapták már a Kártyás Gyilkost, Tünde? – az ügyész kérdésére a vezető technikus szótlanul megrázta a fejét.

Bernát az irodájában ült és Kaposi aktáját nézte. Három elkövetett gyilkosság, és a tettes ebben a jelenben ismeretlen. A negyedik áldozatot, a Zöld Nyolcast, megmentette. Miután lerohanta Kaposit, Szamos és Hajnal kioldozták a lányt, akit az ügyvédnő szinte lerángatott a lépcsőn, a bíró pedig Bernát után rohant. Öt méterre volt, amikor a gyilkos felemelte a kést, hogy leszúrja az ügyészt, Szamosinak nem volt más választása, megnyomta a visszatérést aktiváló gombot.

Visszajöttünk ugyan a jelenbe, de ez a jelen már nem ugyanaz, hiszen megváltoztattam a múltat, töprengett az ügyész.

Abban maradtak, senkinek nem beszélnek a történtekről, előbb felmérik, mennyire változtatták meg a jelent. Megcsörrent a telefon.

– Ügyész úr, egy hölgy van itt és önnel akar beszélni, azt mondja, nagyon fontos, Kóczián Alexandrának hívják – mondta a biztonsági őr a kapuból, és a kis képernyőről kérdőn nézett Bernátra.

– Kérem, küldje fel – válaszolta Bernát, és bontotta a vonalat.

Pár perccel később a nő, akit két órával korábban vagy három napja – mindkét állítás igaz volt –, megmentett, most ott ült vele szemben a saját irodájában.

– Nem is tudom, hogyan kezdjem. – A nő zavarban volt és a jobb kezével önkéntelenül is a hasát simogatta. – Nem szeretném, ha őrültnek nézne…

– Biztosíthatom, nem fogom őrültnek nézni – válaszolta Bernát kedvesen, és igyekezett biztatóan mosolyogni.

– Három nappal ezelőtt egy régi, hogy is mondjam, udvarlóm, egy kőbányai gyártelepre vitt, és ott… – A nő hangja elcsuklott. – Azt hiszem, meg akart ölni… Elkapta a torkom, és fojtogatni kezdett, ám ekkor valaki megjelent, csak úgy a semmiből, és fellökte Kaposit, ő üldözni kezdte ezt az embert, engem pedig egy láthatatlan kéz… Őrültség, ugye?

– Egyáltalán nem, gondolom, kiszabadult, és elrohant feljelentést tenni.

– Nem, sokat gondolkodtam a dolgon, olvastam is, és azt hiszem… Azt hiszem, nekem már nem szabadna élnem. Szerintem azok mentettek meg, akik a jövőből azért jöttek vissza, mert végig kellett volna nézniük a halálomat, ezzel pedig megsértettek egy csomó szabályt, szóval ha feljelentést tennék, csak bajba keverném azokat, akik megmentettek.

– És mit szeretne tőlem? Hogy azt mondjam, igaza van?

– Nem, szívesen köszönetet mondanék azoknak, akik megmentettek, de fogalmam sincs, kik voltak. Azért jöttem el önhöz, mert Kaposi ma megkeresett. Azt mondta, nem fog bántani, ha ezt a borítékot elhozom önnek.

A nő benyúlt a táskájába és egy vékony, fehér borítékot húzott elő, átnyújtotta a férfinak. Bernát feltépte a ragasztást és kihúzott egy fotót. Egy barna, hosszú hajú nőt ábrázolt a Canal Grande partján a Ponta Dell’Academiánál.

Bernát kezéből kicsúszott a kép és a boríték, mindkettő a padlóra esett, Alexandra ijedten nézett az ügyészre, gyorsan lehajolt és felvette a papírokat, mintha ezzel eltüntethetné a férfi arckifejezését, amelytől a hideg végigfutott a hátán.

Csak akkor látták meg a földön heverő Zöld Nyolcast.

Bernát az ajtónyitó gombhoz érintette az ujját, tekintete a csuklóján lévő apró sebhelyre tévedt, amiből már alig látszott valami. Dóra temetését követő napon távolíttatta el a személyi egységet, aztán minden adatot töröltek a kis szerkezetről.

A helyiségben egyetlen férfi tartózkodott, Bernát kollégája, dr. Hatvani Imre ügyész. A fiatal férfi zavartan nézett a belépőre.

– Bernát, te mit keresel itt? Jaj, ne haragudj, nem úgy értettem, csak úgy tudtam, szabadságon vagy. Őrült véletlen, ez az egész egy őrült véletlen, pont egy ügyész feleségét… De ez nyilván nem érinti a fájdalmadat.

– Őrült véletlen – ismételte gépiesen Bernát. Valahová a távolba meredt.

Miután a támadója hirtelen eltűnt, Kaposi – Kóczián Alexandrához hasonlóan – rájött, a férfi csak a jövőből jöhetett. Ez csak egyet jelenthetett, a jövőben már tudják mit tett. Kaposi feltörte az ügyészségi rendszert, három percig tartott, amíg a múltban hagyott sisak azonosítószáma alapján megtalálta a kronoszkafander viselőjét. Aztán belépett a személyi egységek nyilvántartásába. A rendszer minden adatot gondosan rögzített, azt is, hogy 2083. augusztus 22-én dr. Dorozsmai Bernát ügyész Olaszországban járt.

És ugyanakkor Kőbányán is.

A nyomozás nem tudta megállapítani, miért éppen Dorozsmai Bernát feleségét választotta következő áldozatának Kaposi Bálint, akinek a nyomára egy névtelen üzenet vezette a rendőröket.

– Nézd, szerintem semmi értelme annak, hogy idejöttél, ha akarod, utána elmesélem pontosan hogyan történt. – Hatvani megigazította a kronoszkafandert.

Mintha az éjszakát öltené magára, gondolta Bernát.

– Talán jobb lenne, ha úgy őriznéd meg Dórát, ahogy… – folytatta zavartan Hatvani. – Mindegy, semmi közöm hozzá.

– Persze, semmi gond. – Bernát követhetetlenül gyors mozdulattal a tenyerében tartott kis szerkezetet Hatvani Imre nyakához érintette. A férfi úgy dőlt el, mint egy zsák, Bernát elkapta és gyengéden a padlóra fektette. Remélte, hogy jól saccolta meg a férfi testsúlyát és megfelelően állította be az adagot. Egy óra múlva magához tér, és talán arra sem emlékszik, kivel beszélt utoljára. De Bernátot ez már nem érdekelte.

Öt perccel később idegesen kopogtak az ajtón.

– Ügyész úr, minden rendben? Kezdenénk!

Bernát kifújta a levegőt, aztán felhúzta a sisakot, mielőtt kilépett az öltözőből. A technikusok gúnyos pillantással méregették, biztosak voltak benne, dr. Hatvani Imre azért vette fel már az öltözőben a kronoszkafander sisakját, hogy ne lássák, mennyire be van rezelve, de senki sem tett megjegyzést. A bíró és az ügyvéd már vártak rá, ők is fejükre húzták a felszerelés utolsó darabját.

– Rendszerellenőrzés – hallotta Forgács Tünde hangját a fülhallgatóból.

– Minden rendben – morogta Bernát, és aktiválta az álcázást.

– Mindhárom rendben, ha kapnék valamelyiktöktől egy pofont, azt sem tudnám, kinek kell visszaadni!

A bíró és az ügyvéd nevettek, de Bernát nem nevetett velük.

– Visszaszámolok! – jött a fülhallgatóból. – Öt…, négy…, három…, kettő…, egy…

Dr. Dorozsmai Bernát lehunyta a szemét.

Gyűlik az asztalon a zseton. Fut a golyó. Valaki mindene egy lapon, és a bank húz még egy ászt.

* Az Ügyészek Országos Egyesülete 2015. évi Novellaíró pályázatának második helyezett műve. Megjelent az Ügyészek Lapja 2015. évi Különszámában

** Szövegíró: Horváth Attila