Novellaíró pályázat 2015

KAMARÁS KATALIN

Szombat, amikor hétfő helyett péntek volt*

Ment egy hosszú, fehéren világító folyosón, jobbról-balról ajtók voltak, becsukva vagy nyitva, amelyik irodába mentében belátott, ismerős volt, de mégis furcsán idegen, teljesen egyedül volt, és csönd mindenütt, jobbra fordult a folyosón egy ágaskodó tetejű fénymásoló mellett, továbbment, és végül megállt egy csukott ajtó előtt, a saját ajtaja előtt.

Benyitott, bement, az asztalán, a mellette levő másikon, sőt a szemközti kisasztalon is zöld aktahegyek voltak, amelyek körbevették, megmozdultak, nőni kezdtek és fölé magasodtak, elkezdtek dőlni rá, már érezte súlyukat, ki akart futni, de az akták beborították, küszködött, hogy kikerüljön alóluk, de érezte, hiába… és e görcsös feszült állapotban felébredt.

Nyitott szemmel feküdt a sötétben, kis időbe telt, amíg megnyugodott, hiszen otthon volt.

Szokás szerint csörgött az óra 6 órakor, és amikor Klaudia kikászálódott az ágyból, azzal vigasztalta magát, hogy szombat van ugyan, amikor egyébként aludhatna sokáig, de majd milyen jó is lesz az a négynapos hosszú hétvége.

A rendkívüli munkanapban az volt még a jó, hogy a városban a forgalom mégse a szokásos volt, így hamar beért a munkahelyére.

A folyosón végigmenve, a nyitott ajtókon jobbra-balra beköszönt a már bent levőknek, a szobájában kinyitotta az ablakot – azt nem sokára be kell majd csuknia, mert bedől a nyári nap melege –, letette a táskáját, a teakonyhában főzött egy teát, ismét előrement a folyo-són az Irodába az újabb aktákért, majd szobájába visszatérve bekapcsolta a számítógépét.

– No, kezdjük! – sóhajtott egy nagyot önkéntelenül, és végignézett a zöld borítós aktákon, amelyek vagy elintézési határidejük szerint, vagy tárgyuk szerint csoportosítva álltak külön halmokban, vagy éppen csak egyedül, mivel már önmagukban is tekintélyes halmot alkottak.

Átolvasta az előző nap utoljára megírt határozatot, és az indokolásba beleszúrt még egy mondatot, hogy pontosabb legyen. Közben Gábor, a csoportvezető bekukkantott – ahogy szokta, számba veszi népét, mosolygott magában Klaudia –, és Éva is meghozta az Irodáról az aznapi első elővezetést elrendelő határozatot.

– Bertalan Zsigmond, XXV. kerület, Almafa utca, és persze, „köz-területi” szabálysértés – pillantott az iratra Klaudia. Találkozott már ezzel a névvel, de Bertalannak ez egy újabb ügye. Letette az iratot, lesz ma még több is ilyen, majd egyszerre nézi át őket.

– No, tényleg kezdjük – gondolta, és már nyúlt egy „sürgős” jelzésű iratért, amelybe tegnap délután, amikor megkapta, már belepillan-tott, mi is a tárgya, amikor valaki megszólalt:

– Ne azt nézd, hanem az én panaszomat olvasd, az én ügyemet vizsgáld! Haladok a gépkocsimmal a Rákóczi úton, amikor egy mö-göttem jövő autó hirtelen megelőz, csak hogy még átvágtázhasson a sárgán, közben meg elsodorja a visszapillantómat…

Klaudia körbenézett, ki szólította meg, amikor egyedül van a szobában. Az egyik aktakupac tetején egy kicsi emberke állt, és mérgesen hadonászott.

– És ráadásul úgy elhúzott mellettem, mintha mi sem történt volna! Még jó, hogy a rendszámát le tudtam olvasni, de a tulajdonos nem mondta meg a szabálysértési hatóságnak, amikor meghallgatták, hogy ki vezette a járművet, az eljárást megszüntették, és így ki fogja megfizetni a káromat? – folytatta felháborodottan a kis ember.

Klaudia megdöbbent. Törpikék csak a mesékben vannak. Manók is.

– Hát te ki vagy? – kérdezte.

– Nem ismersz rám? – kérdezett vissza döbbenten az emberke. – Ez az én panaszom itt, emennek az aktakupacnak a legtetején. Azonnali és sürgős intézkedést kérek!

– Minden panaszt, kérelmet megvizsgálunk, hozzá az iratokat is, és a vizsgálat eredményéről tájékoztatjuk – váltott hivatalos hang-nembe Klaudia, és érdekes módon, ettől megnyugodott. Szemügyre vette a pirinyó alakot, és gondolatban mintegy rábólintott, hogy valóban a sértett az, akinek megsérült a gépkocsija, és aki a személyi adatok alapján akár így is kinézhet, mint a hadonászó emberke.

– Már miért azt kellene előbbre venni, és nem ezt itt? – szólalt meg egy másik hang. – A családi házamról van szó!

Klaudia odafordult. Egy óriási halom iraton egy nagydarab férfit sejtető emberke állt, mellette felesége, aki bólogatva helyeselt élete párjának. Azonban közben egy újabb apró alak bújt ki ugyanazon irat alsó lapjai közül – a második, a módosított építési engedély, vagy inkább már a fennmaradási engedély tervrajzai közül, mérte fel a helyet Klaudia –, egy idősebb, szikár néni, akit a fia követett, azon-ban a néni szólt közbe:

– És az én családi házam nem fontos? A Tisztelt Szomszéd Úr – nyomta meg a szavakat – a közös oldalhatárra ablakokat épített be, így én nem tudok építkezni!

– Nekem jogerős építési engedélyem van – mondta a szomszéd.

– Nekem meg jogerős ítéletem van, hogy meg kell szüntetni az ablakokat – mondta rá a néni, mire Klaudia leállította a vitázó feleket. A néni azonban nem hagyta magát, bár igaz, ami igaz, nyugodtan mondta tovább, és már Klaudiának címezve szavait:

– Azért fordultam az ügyészséghez, hogy érvényt szerezzenek a jogerős ítéletnek. Évek óta folyik a végrehajtás, az építésügyi hatóság hiába bírságolja a szomszédomat, az hol bíróságra megy, hol felül-vizsgálatot kér, és csak az idő telik.

A szomszéd ismét megszólalt volna, de más megelőzte:

– Az én szomszédom meg előtetőt épített a terasza elé, ami elfogja az én teraszom elől a napot, és még tűzveszélyes is, az építésügyi hatóság meg nem csinál semmit, de semmit – mondta méltatlankod-va egy szemüveges, szabadidőruhás középkorú emberke.

– A társtulajdonos a lakásfelújítása során engedély nélkül elbon-totta a tartófal egy részét, ráadásul azt, amin a gázvezeték közös része is futott, a vezeték így lógott a levegőben – mutatta kezével egy szürke ruhás, szürke hajú pirinyó asszony –, ezért a gázművek elzárta a gázt az egész épületben, és…

– A cipőboltban – vágott a szavába panaszos hangon egy fiatal, barna hajú, pinduri lány – amikor vásároltam, a táskámat letettem magam mellé, de amíg visszavittem a próbált cipőket, ellopták a táskámat a pénzemmel.

– Én meg azt kérem az ügyészségtől, hogy vizsgálják felül a gyámhatóság eljárását, mert miért nem láthatom a lányomat? A volt feleségem hol erre, hol arra hivatkozik, de a gyámhatóság nem őt, hanem engem kötelez bizonyítékok csatolására. – Egy harmincas, öltönyös emberke vette át a leányzótól a szót.

Klaudia körülnézett. Meg se lepődött azon, hogy körülötte az aktákon emberkék álltak.

Az emberkék, amikor észrevették, hogy Klaudia őket nézi, sorra elhallgattak, és várakozóan tekintettek rá.

– Igen – gondolta Klaudia. – Ők azok! Tóth Vilmos és felesége, Kovács Istvánné és a fia, Szabó Menyhért, Vilmányi Laura, Berzenczi Nóra, Horváth Géza és a többiek, akiknek mind ott volt a nevük az iratborítókon. Nevek, és ügyek. Zöld akták. Jó sok.

– Kérem, dolgoznék – szólalt meg végül Klaudia. – És higgyék el – folytatta –, ismerem, mi van az iratokban, és azt is tudom, hogy ki mire hivatkozik, de csak ügyenként, sorban lehet haladni.

– De nekem sürgősen kellene az autóm! A büntetőeljárásban, amely velem szemben folyik, zár alá vették – ezt elfogadom, mert nem is akartam eladni –, de az okmányiroda jogellenesen ki is vonta a forgalomból, ezért nem használhatom. Az ügyészség adja vissza az autómat!

Klaudia ránézett a megszólaló emberkére – aki bajuszos, nagyda-rab férfi lehetett valójában –, és csendesen azt mondta: – Mindenki-nek, aki itt van, fontos a saját ügye. Azért vagyok itt, hogy ezeket megvizsgáljam, és ha szükséges, a hatóságok felé intézkedünk.

Az emberkék csendben maradtak, Klaudia dolgozni kezdett az előtte fekvő ügyön. Írta a tényállást, de közben el-elkalandoztak gondolatai:

– Igen. Ezért találtak ki bennünket, „nem büntetős” ügyészeket. Hogy ilyen ügyekben is hozzánk lehessen fordulni. Hogy a különféle eljárások a jogszabályok szerint folyjanak, és a döntések megfeleljenek a jogszabályoknak. Már ami miránk tartozik, az ügyészségre – tette hozzá szintén gondolatban, mert eszébe jutott Nagy Ferencnek, egy idősebb bácsinak a többször is benyújtott kérelme, amiben a BKV-val szembeni kártérítési ügyében a bírósági eljárás felülvizsgálatát kívánta, miután már minden lehetséges bírósági fórumot igénybe vett.

Klaudia dolgozott, Éva jött, újabb határozatot hozott, majd kiment, az emberkék halkan egymás közt beszélgettek.

– Képzelje, harminc évvel ezelőtt rokkantnyugdíjas lettem egy baleset miatt, de aztán dolgoztam is, most meg a nyugdíjam megállapítását kértem a nyugdíjfolyósítótól, de nem akarják a teljes nyugdíjat megállapítani, ami járna, és megfellebbeztem, de elküldtek, hogy nincs másodfokú eljárás, és… – Klaudia oldalt pillantott az ősz hajú emberkére, akin látszott, hogy a szebbik pulóverjét viseli, és aki egy aktára letelepedve, egy másik idős úrnak mesélte problémáját, amit amaz udvariasan hallgatott, de alig várta, hogy ő is elmondhassa a magáét: – Mi meg két évvel ezelőtt új építésű társasházba költöztünk, szép nagy kertje van, de az ingatlan-nyilvántartásban nincs benne, hogy még most sincs építési engedély, sem használatbavételi engedély, mert a bíróság…

– Megnéztem ezt az ügyet – lépett be ekkor az ajtón Gábor, és Klaudia felé nyújtott egy iratot. – Jó, amit írtál, de még írjuk meg tájékoztatásul azt is, hogy…

Klaudia átvette az aktát, amin törökülésben egy farmernadrágos, rövid szőke hajú pirinyó leányzó üldögélt, aki roppant elégedett arcot vágott, hallgatva, miről is fogják őt majd tájékoztatni.

Az emberkék továbbra is halkan sutyorogtak egymás között, ami-kor a folyosón nagyobb lett a jövés-menés zaja, a kis konyhából a mikro csilingelése is hallatszott, pedig még csak alig múlt el fél tizenkettő.

– Persze, korábban ebédelnek a kollégák, mert korábban elmehetünk. Hivatalosan a hétfői, ünnepnap előtti majdani pihenőnapot dolgoz-zuk ma le, de mivel a pénteki munkaidő rövidebb, megcserélték a pénteket a szombat-hétfővel, hogy ma hamarabb hazamehessünk. Mégis csak szombat van. És így még be is tudok hazafelé vásárolni, meg vacsorát főzni, meg szusszanni is tudok, és talán lesz idő a gyerek kedvenc sütijét megsütni, mire az apja este hazahozza közel két hét után – szaladtak előre Klaudia gondolatai.

A mikro megint csilingelt. – Én is éhes vagyok! – jött rá Klaudia, és ő is ebédelni ment.

Az ebédlőnek használt helyiségben már ettek páran, és mivel Juli megemlítette, hogy a családjával kimennek majd a Duna-partra megnézni a tűzijátékot, mindenki elmesélte a tűzijátékkal kapcsolatos élményét, ha meg még nem látta, akkor azt, hogy miért nem. Klaudia hallgatta őket, hozzá is szólt a beszélgetéshez, hogy ő 10. emeleti lakása ablakából szokta nézni a tűzijátékot, igaz csak távolról, de három hidat is lát, az egész összképet. Közben végig el akarta mondani a többieknek, mi történik a szobájában, de valahogy nem tudta. Meg aztán Gábor sem látta, amikor bejött hozzá, és Éva sem.

Várnak az emberkék – futott át Klaudia agyán a szobája felé tartva, észre sem véve, hogy nem aktákra gondolt.

A szobában az emberkék már átsétáltak egymáshoz, álldogáltak vagy éppen leültek az aktákon, beszélgettek egymással, egészen otthonosan viselkedtek.

– Folytassuk! – szólt Klaudia, és visszaült az asztalhoz.

Egy idő múlva az emberkék egymás közti beszélgetésének hangereje kissé megerősödött.

– Kicsit halkabban legyenek, kérem! A maguk ügye van itt előttem és körülöttem, nem tudok figyelni arra, amit olvasok, ha itt zajonganak! – szólt rájuk Klaudia, majd teljesen belemerült egy feljelentés és a mellékelt nyilatkozatok meg a helyszínrajz tanulmányozásába.

Az ügy emberkéje – sértettje – tőle balra telepedett le az asztalra, hogy ne zavarja a lapozásban, olvasásban, jegyzetelésben.

Két óra is elmúlt, amikor Klaudia az órájára pillantott.

– Mára ennyi! – állt fel az üléstől elgübbedt derekát nyújtóztatva.

Csak ekkor vette észre, hogy a szobában körülötte levő egész napos zsongás, beszélgetés abbamaradt. Sőt! Emberkék sehol nincsenek, egyedül van a szobában. Még körbe is nézett, hogy tényleg? Tényleg. Csak nem visszabújtak az aktájukba?

Kikapcsolta a gépét, fogta a táskáját, és kiment az épületből.

Aznap este a gyerek kétszer is vett a sütiből, annyira ízlett neki, és nagyon örült, hogy ezzel várta haza az anyja. Késő volt már, amikor Klaudia a gyerek vízicsúszdás élménybeszámolója, a fénykép-nézegetés és a szokásos esti program után végre ágyba került.

Aznap éjjel Klaudia megint álmodott.

Ment egy hosszú, világos folyosón, jobbról-balról ajtók voltak, becsukva vagy nyitva, amelyik irodába mentében belátott, ismerős volt, de mégis furcsán idegen. Teljesen egyedül volt, és csönd mindenütt, de ez barátságos csönd volt. Jobbra fordult a folyosón a fénymásoló mellett, továbbment, és végül megállt egy csukott ajtó előtt, a saját ajtaja előtt.

Benyitott, bement. Az asztalán, a mellette levő másikon, sőt a szemközti kisasztalon is zöld akták tornyosultak, amelyeken kicsike emberkék üldögéltek. Őt várták, és amikor meglátták, integettek neki.

Klaudia rájuk mosolygott.

* Az Ügyészek Országos Egyesülete 2015. évi Novellaíró pályázatának harmadik helyezett műve. Megjelent az Ügyészek Lapja 2015. évi Különszámában

** Szövegíró: Horváth Attila